Ahol is a kezdeti lelkesedésből rémálom lett, mert a gyerekeket és az ott dolgozókat is magukra hagyta az állami gondoskodás.
Raubinek az utolsók között mondott fel, amikor tudatosult benne, hogy egy nevelővel is megtörténhet az, ami a gyerekekkel: hogy a kétségbeesés miatti agresszióját másokon (akár a gondozottakon) vezeti le. Maga az érzés olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy koreográfiáját ennek az otthonnak és annak az összesen 23 ezer gyereknek és a velük dolgozóknak a tiszteletére készítette, akikről elfeledkezett a „nagy családbarát” Magyarország.
Raubinek előadásai a tánc és a színházi performance határán reagálnak társadalmi jelenségekre. Most egy 36 négyzetméteres puzzle tatamin játszódik az előadás, vagyis zajlik a küzdelem, amelyet öt táncos a brazil jiu-jitsuból, az ős, nyers kontakt táncból és a kilátástalanság lelkiállapotából hoz létre. A test kifejezőképességének tisztasága és egyszerűsége tárul fel a körben ülő közönség előtt, akik egy meccs nézőiből egyfajta védőernyővé válnak az előadás végére. Jó, hogy kordokumentumként is működhet egy kortárstánc-előadás. Jó, hogy a műfaj a legbátrabbak színházává vált ma Magyarországon.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
