Ahol is a kezdeti lelkesedésből rémálom lett, mert a gyerekeket és az ott dolgozókat is magukra hagyta az állami gondoskodás.
Raubinek az utolsók között mondott fel, amikor tudatosult benne, hogy egy nevelővel is megtörténhet az, ami a gyerekekkel: hogy a kétségbeesés miatti agresszióját másokon (akár a gondozottakon) vezeti le. Maga az érzés olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy koreográfiáját ennek az otthonnak és annak az összesen 23 ezer gyereknek és a velük dolgozóknak a tiszteletére készítette, akikről elfeledkezett a „nagy családbarát” Magyarország.
Raubinek előadásai a tánc és a színházi performance határán reagálnak társadalmi jelenségekre. Most egy 36 négyzetméteres puzzle tatamin játszódik az előadás, vagyis zajlik a küzdelem, amelyet öt táncos a brazil jiu-jitsuból, az ős, nyers kontakt táncból és a kilátástalanság lelkiállapotából hoz létre. A test kifejezőképességének tisztasága és egyszerűsége tárul fel a körben ülő közönség előtt, akik egy meccs nézőiből egyfajta védőernyővé válnak az előadás végére. Jó, hogy kordokumentumként is működhet egy kortárstánc-előadás. Jó, hogy a műfaj a legbátrabbak színházává vált ma Magyarországon.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
