Visszhang: film

Riporterek

  • - ts -
  • 2024. október 2.

Visszhang

Az újságírós filmek az idők kezdete óta egyirányú utcába viszik a nézőiket; a sajtó gyakorlatilag csak heroizálva jelenik meg a vásznon – különösen a megtörtént események alapján készített művekben.

A mindenféle egyebekkel foglalkozó filmek már más szemmel néznek az újság­írókra; mind gyakran piócaként jelennek meg, a hős lakhelyének bejárata köré nagyszámban seregelve vagy a bíróság lépcsőjén lökdösődve. Ám, mint vizsgált dolgozatunk magyar címe is mutatja, most az első – értelemszerűen jóval szűkebb – csoportozathoz van szerencsénk, annak is a pygmalionos alfajához, amikor a rebegő pillájú gyakornokjelölt bekopog a redakció ajtaján abban az őszinte reményben, hogy minél hamarabb felfalják az oroszlánok. Az oroszlánok persze sose falják fel, csak sokáig szemétkednek vele, de aztán kimutatja ő is az oroszlánkörmeit. Van ennek az al-alszakágnak egy közel harmincéves kitüntetett díszpéldánya, magyar címe szerint A hírek szerelmesei (1996), melyben Higgins professzor szerepét Robert Redford, a kis Elisa Doolittle-t meg Michelle Pfeiffer adja. Jó hosszú film, több mint kétórás. 1996 nem volt olyan régen, tehát a mű eminens módon az elektronikus újságírás, ha tetszik, a televíziózás mezein játszódik.

Nos, Alix Delaporte új – alig másfél órás – darabja ennyi idő után is ugyanott tart, s erre meg is van a jó oka: temetni jött és siratni. Mi a fenét is csinálhatna mást, bár a siratást sokan elengednénk belőle, még akkor is, ha szimplán temetni unalmas. Különben majdnem ugyanaz van, mint harminc éve, csak Delaporte megpróbálja lehántani a nagy műtörténeti előzményről a lamúrt (franszia létére). S ez majdnem sikerül is neki. A lényeg azonban az, hogy a főhőst megölni a film végén már 1996-ban is necces volt vagy csak újság­írós filmekben volt szabad, ma viszont már annyira nem szabad, hogy ha valaki ilyesmiben töri magát, kénytelen végezni egy komplett iparággal.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.