Nagy befektetést igényel (jogdíjak, fordítók stb.), a végén meg alig veszi meg néhány tucatnyi ember. A nagyobb kiadók igyekeznek is távol tartani magukat tőle. Így hát a kisebbeken a teher, hogy ezt az egyébként kulturálisan értékes területet babusgassák.
„Mindent, amit az erőszakról tudok / mások tapasztalatai alapján / ismertem meg / az anyanyelv várótermében.” Mert sok egyéb mellett, a nyelv közvetíti az erőszakot is generációk, országok, kultúrák között. Az 1978-ban született újvidéki szerb költő már régóta jelen van nálunk itt-ott megjelent verseivel, interjúival és személyes felbukkanásaival is. Válogatott verseskötetét mégsem vették észre sokan. Pedig ott van benne egy sor dolog, ami miatt a posztjugoszláv lírát szeretni lehet: avantgárd hatások, politikai bátorság, történelmi léptékű ön- és társadalomkritika, meg egy csomó éles mondat, melankólia, balkáni őrület. Ehhez jön még Tucić-nál az életrajzi háttér (mozgássérült lét), a visszatérő hospitalizáció képei, a digitális kultúrába vetettség mint átok és ritkábban áldás, plusz a generációs tapasztalat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
