Ma már elég furcsának tűnik ez a motívum, ugyanis két évvel ezelőtt a minimalista brit punkduó úgy döntött, hogy a politikai korrektség jegyében Soft Playre nevezik át magukat. Kaptak ezért hideget-meleget, nem csoda, hogy új lemezük egyik legerősebb dalában, a Punk’s Deadben maró gúnnyal szólnak vissza azoknak, akik támadták őket emiatt, és leszögezik: nem csupán olcsó hírverésről volt szó.
Bár a Soft Play név alapján azt is feltételezhetné a hallgató, hogy a hangzásukon is finomítottak Isaac Holmanék, de nem ez történt: a hat év szünet után megjelent Heavy Jelly lett a legagresszívabban szóló albumuk. Az eddig klasszikus garázspunkként kategorizálható együttes tagjai mintha még tinédzserkoruk kedvenc metállemezeit is előtúrták volna… Az Act Violently riffje például akár System of a Down is lehetne.
Ezeket az elemeket leszámítva azonban a Soft Play ugyanaz maradt, aminek a Slaves indult: dühös, egyszerű, szórakoztató 2–3 perces darálások vannak a lemezen. De a végére egy mandolinos fordulatot is betettek (Everything and Nothing), ami meglepően jól működik a félórányi torzított gitárkavalkád után. Ha nem is minden ötlet ül ennyire a Soft Play lemezén és ezúttal akkora generációs sláger sincs, mint a karrierjüket berúgó The Hunter vagy a Cheer Up London, kétségtelenül erőteljes ez a visszatérés.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
