Abba viszont fáj belegondolni, hogy hiába dolgoznak itthon is nemzetközi színvonalú kortárs táncosok, nálunk esély sincs arra, hogy így „kijátszanak” egy előadást.
A kicsit több mint egyórás duett a mindent felemésztő, nehéz, intenzív érzésről, a szerelemről, mint önmegsemmisítő szenvedélyről, illetve az elengedés képtelenségéről beszél, és ezt végig a két test folyamatos, szoros és akrobatikus egymásba csimpaszkodásával érzékelteti. A két előadónak, Kimmy Ligtvoetnek és Steven Michelnek minden tekintetben megterhelő lehet ez a hosszú színpadi szimbiózis. Rodin A csók című szobrát kell megeleveníteniük és mozgásban tartaniuk a színpadon anélkül, hogy fülledt erotikába vagy gejl romantikába vinnék el az előadást. Fizikai kondíciójuk bámulatos, akár akrobatának is elmehetnének.
Jan Martens koreográfus megszállottan hiszi, hogy a testek kommunikálnak, és az általuk ily módon közvetített érzelmek és reflexiók a nézőben is megképződnek. Párválasztási rituálét mutat be, miközben azt is szemlélteti, hogy a gyengédség miként alakulhat kőkemény szembenállássá, a költészet, az éteriség hogyan válhat rideg és fájdalmas realitássá. Lassú és megrendítő, néha fölöttébb kényelmetlen tánckompozíció egy üres színpadon, amelyben fontos szerepe van Jaap van Keulen zenei kompozícióinak és Paul Sixta videódizájnjának is. Egyik sem enyhíti a fájdalmat. Együtt várjuk, legyen már vége a szenvedésnek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
