Visszhang: film

The Neon Highway

Visszhang

Mintha csak a 2009-es Őrült szív párdarabját látnánk.

Ezúttal Jeff Bridges bátyja, Beau adja elő az alkoholban és önsajnálatban pácolt idős countrytrubadúr szerepét, aki kap egy utolsó lehetőséget az élettől, hogy helyrehozza múltbéli ballépéseit és megcsillogtassa tehetségét. Ebben partnere egy ifjú titán, akiben saját fiatalkori önmagát látja, és ők ketten egy olyan dalt csiszolgatnak, mely képes megrengetni az állandó újdonságot kereső nashville-i countryipart. Itt sajnos véget is érnek a párhuzamok: a The Neon Highway dramaturgiai komplexitása jobbára a délutáni műsorsáv B drámáinak szintjén mozog, az alakítások (Bridgest kivéve) felejthetők, és még a címadó fiktív countrysláger sem ér fel a 2009-es The Weary Kindhoz.

A valaha a countryzene A ligájában játszó Claude Allen (Beau Bridges) egy vidéki házikóban éldegél, amikor az exzenész – jelenleg tévészerelő – Wayne (Rob Mayes) bekopogtat hozzá, hogy bekösse a wifit. A két férfi hamar felismeri egymásban a rokonlelket, és Claude ráveszi Wayne-t, hogy adja ki dalát Nashville-ben, miután évekkel ezelőtt felhagyott a zenéléssel egy családi trauma miatt. Az idős zenész igyekszik mozgósítani kapcsolatait, de rá kell jönnie, hogy az ipar már régen megváltozott, és haragosainak tábora is népesebb, mint rajongóié. A két zenész odüsszeiája határozottan kevesebb drámai potenciált tartogat, mint azt az írók láttatni szeretnék, ráadásul Claude alkoholizmusa is csak humorforrás, ellentétben az Őrült szív mélyreható függőséganalízisével.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)