Az őt körülvevő nagycsalád (nagynénik, nagyszülők, unokatestvérek) egy emberként készül papája születésnapjára. A papa festő. A papa nagyon szeret. A papa haldoklik. A gerincvelőt kéne kezelni, de csak javasasszonyra telik, aki egy égő cipóval űzi, a nagypapa kifejezett rosszallása közepette, a rontó szellemeket. A new age-es, kvantumterápiának nevezett hókuszpókusz sem segít, és nem segít az sem, hogy a papa negatív energiájúnak tartott képeit eltávolítják, először a falakról, majd a házból is. Sol mindennek tanúja, és tanúja a nagycsalád minden egyéni nyomorúságának, magánéleti és az együttélésből fakadó konfliktusának, pontosan érti, hogy mit akarnak elhallgatni előle, és érettebben kezeli az őt érő hatásokat, mint a felnőttek.
Voltaképpen ez a családi keresztmetszet, ez a részletekbe elmerülő tabló a film igazi témája, ahol a halál közelsége és a mexikói indián misztikával átszőtt ünnep azonos súllyal jelenik meg, a szimbolikus, metafizikai és profán, fizikai szint egyszerre van jelen – az arcmását ábrázoló maszkok fogadják az ünnepeltet (a vendégek tartják a saját arcuk elé), aki azonban összecsinálja magát a folyosón, s pelenkát kell adni rá. Nagyon sűrű, nagyon jelentésteli minden – talán egy kicsit sűrűbb is a kelleténél. Az egzotikus fesztiválkedvencben annyi réteg terül egymásra, hogy egy idő után már tolakodónak hat a sok egyszerű életábrázolásnak álcázott jelkép, áthallás.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
