A Vihartestvérek meséjében egy rigó, egy mókus és egy sündisznó alkot családot. A Világpuszi szövegei értik és vállalják, hogy a mesék célja nem az, hogy a hétköznapok problémáit és fájdalmait elfeledve mártózzunk egyet a cukorban. Nincs szükség rózsaszín felhőkre ahhoz, hogy a szorongásainktól megszabaduljunk. A könyv empátiára nevel, a kíváncsiság és az odafigyelés fontosságát hangsúlyozva mutatja fel, hogy a feldolgozáshoz és a megértéshez a kibeszélésen át vezethet az út. Mert az élethez hozzá tartozik például, hogy Mici cicától egyszer bizony el kell majd búcsúzni. Valós társadalmi probléma az is, hogy a nagyvárosban bolyongó cigány fiú csak nagy sokára talál munkát. A közösségeket pedig csak még különlegesebbé teszi, hogy egyes gyerekek az átlagostól eltérő adottságokkal és képességekkel rendelkeznek, van, aki például eggyel több kromoszómával születik. Igen, a kromoszóma szónak ugyanúgy helye van egy mesében, mint a Braille-írás rövid történetének.
Az egész könyvet behálózó érett valóságszövet tapinthatóvá, és talán érthetőbbé is teszi azon feszültségeket, melyek gyakran láthatatlanok maradnak a kétdimenziós, a jó és a rossz harcával megelégedő, „hagyományos” történetekben. Itt Ferkó egyszerre válhat a legidősebb és a legkisebb királyfivá, rámutatva, hogy meséken innen és túl, miért van annyira nagy szükségünk az olyan kis hősökre, akik „sokkal többet tudnak minálunk ég és föld titokzatos dolgairól”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
