A Vihartestvérek meséjében egy rigó, egy mókus és egy sündisznó alkot családot. A Világpuszi szövegei értik és vállalják, hogy a mesék célja nem az, hogy a hétköznapok problémáit és fájdalmait elfeledve mártózzunk egyet a cukorban. Nincs szükség rózsaszín felhőkre ahhoz, hogy a szorongásainktól megszabaduljunk. A könyv empátiára nevel, a kíváncsiság és az odafigyelés fontosságát hangsúlyozva mutatja fel, hogy a feldolgozáshoz és a megértéshez a kibeszélésen át vezethet az út. Mert az élethez hozzá tartozik például, hogy Mici cicától egyszer bizony el kell majd búcsúzni. Valós társadalmi probléma az is, hogy a nagyvárosban bolyongó cigány fiú csak nagy sokára talál munkát. A közösségeket pedig csak még különlegesebbé teszi, hogy egyes gyerekek az átlagostól eltérő adottságokkal és képességekkel rendelkeznek, van, aki például eggyel több kromoszómával születik. Igen, a kromoszóma szónak ugyanúgy helye van egy mesében, mint a Braille-írás rövid történetének.
Az egész könyvet behálózó érett valóságszövet tapinthatóvá, és talán érthetőbbé is teszi azon feszültségeket, melyek gyakran láthatatlanok maradnak a kétdimenziós, a jó és a rossz harcával megelégedő, „hagyományos” történetekben. Itt Ferkó egyszerre válhat a legidősebb és a legkisebb királyfivá, rámutatva, hogy meséken innen és túl, miért van annyira nagy szükségünk az olyan kis hősökre, akik „sokkal többet tudnak minálunk ég és föld titokzatos dolgairól”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
