Egy sebesülés örök nyomot hagy a pszichén is. Az Egyesült Államok 80 éve hadban áll, generációk tapasztalata, hogy távoli országokban kell megsebesülni és meghalni, de legalábbis harcolni, majd visszajönni őrjöngő vagy rejtőzködő pszichopataként. Az amerikai film örök toposza – (csak kapásból) az Életünk legszebb éveitől (1946) a Taxisofőrön (1976) át a Ne hagyj nyomot!-ig (2018) – a hazatérő, ám otthonában már idegen veterán. Kevés olyan vértelen film született erről a mindig égető kérdésről, mint ez az innen-onnan összerakott, egyedül – a producerek között is feltüntetett – Jennifer Lawrence jutalomjátékaként értelmezhető mostani. A főhős katonanő súlyos fejsérülést szenved Afganisztánban. Ezt onnan tudjuk, hogy mondja a szélsebesen haladó rehabilitáció során. Állítólag szénné égett mellette valaki a harckocsiban, de rajta nincs egy karcolás sem (ez jól látszik a művésznő teljesen felesleges bikinis snittjein). A cselekmény abban merül ki, hogy együtt darvadoznak egy szintén sorsüldözött autószerelővel. Méricskélik, melyikük szenvedett többet. A lényeg, hogy a termék az új hollywoodi „Hays kódex”, a 30-as évek cenzurális szabályzatára hajazó jelenkori rendelkezések minden pontjának megfeleljen: a barát fekete és mozgássérült, de ha volna is köztük ún. kémia (nincs), akkor sem lehetnek egymáséi, mert a főhős meg leszbikus, bár ennek sincs semmi jelentősége. S valami háború is zajlik a háttérben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
