De még ennél is meglepőbb, hogy egy olyan komponista darabja is szerepel a válogatásukban, akinek a nevét jóformán mi is elfelejtettük: Weiner Lászlóé. Weiner a holokauszt áldozata volt – Kodály saját kezűleg írt levelet 1944-ben, hogy kíméljék meg, de hiába –, s bár időről időre újrafelfedezését hirdetik, életműve Kuti Sándoréhoz, Budai Páléhoz és a többiekéhez hasonlóan jobbára teljesen ismeretlen maradt a nagyközönség előtt. Ennek az 1938-ban komponált, máig kiadatlan Szerenádnak a kottája szinte beszerezhetetlen, Suyeon Kang hegedű-, Vicki Powell brácsa- és Paolo Bonomini csellóművész mégis megkaparintotta valahogyan. És milyen jól tették! A híresebbik Weiner, a Leó (nem rokon), valamint Kodály és Dohnányi műveinek segítségével feltárul a két világháború közötti, alkotói energiákban és német, illetve francia hatásokban egyaránt gazdag magyar zenekultúra. Weiner Leó g-moll triója üde és elegáns, Kodály Intermezzója már abból a bizonyos tiszta forrásból fakad, Dohnányi C-dúr szerenádja szélsőséges érzelmektől duzzad, a Scherzójában hallható fúga pedig technikai bravúrokat követel. A Trio Boccherini makulátlanul kamarazenél: megbecsülik és szélesre húzzák a dallamokat, kristálytiszta intonációval, elmélyülten játsszák az adagiókat, és úgy vetik bele magukat a gyors futamokba, mint a szinkronugrók.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
