Egy világtól csak annyira elzárt helyre, hogy a faluba/városba/állomásra el lehessen rohanni, amíg valamilyen tragédia zavartalanul bekövetkezik. Eleinte még nem mennek egymás agyára a rokonok, és élvezik a jellemzően luxuskörülményeket, azután történik vagy kiderül valami, beállít valaki, és elszabadulnak az indulatok. Az a kérdés, hogy ez a valamiért nagyon népszerű séma tud-e több is lenni, mint a réges-régen kommercializált Sartre-idézet visszaböfögése, miszerint „a pokol a másik ember”.
Esetünkben egy spanyol família tagjai szedik szét egymást az ő pazar tengerparti villájukban, amelyet el kéne adni (mert régen zátonyra futott a már nagyszülő tulajdonosok házassága, és a dédi öregotthonba helyezését fedezné az évek óta fel sem keresett nyaraló eladása) vagy nem kéne eladni (elvben a szép emlékek miatt, valójában azért, mert akkor kiderülne a családfő adócsalása). Közben a dédi már halva fekszik barcelonai lakásában, és már akkor is halva feküdt, amikor a tengerparti út előtt beugrott hozzá a lánya, aki jobbnak látta elhallgatni ezt a tényt családja elől. A három és fél párkapcsolat (lány a férjével plusz gyerekek, fiú és a szerelme, meg a családfő szakmaiságára rátarti pszichológusa barátnői minőségben) mindegyikét tönkreteszi a hazudozás, a manipuláció – és ez mind meg van mutatva, meg van magyarázva, szájba van rágva, mert „a pokol a másik ember”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
