E tárlat minden egyes alkotása (installációk, táblaképek és videómunkák) az eredendő kiszolgáltatottságunkra mutat rá, egymásra utaltságunk nyilvánvaló és rejtett formáira. Tarr Hajnalka segítő szakemberek kezéről készült fotókból álló hatalmas installációja rögtön „kézen fog” és bevezet a kiállításra. Döbbenetes erejűek egyenként is az alkotások, például Alexandr Csekmenyov ukrán fotográfus gondozásra szoruló emberekről készített 1994–1995-ös sorozata, amely azt dokumentálta, hogyan készítették el Ukrajna függetlenné válása után Luhanszk szegénynegyedében ezeknek az otthonukhoz kötött embereknek az igazolványképeit. De a kiállítás a meddőséget, a bántalmazást és a gyászt is megmutatja, a legerőteljesebben talán épp a gyászt. Eperjesi Ágnes Garancia Végzetre 1991–2023 című – a gyászfeldolgozást, mint az öngondoskodás egyik formáját ábrázoló – műtárgycsoportja itt került először bemutatásra. Az élelmiszerek szavatossági címkéitől indulunk, és saját magunk lejárati idejére pillantunk rá. Ahogy a testünknek, úgy vagyunk kiszolgáltatva a történelemnek is, mondja Katyerina Liszovenko Este Ukrajnában 2022, 2014, 1950-es évek, 1940-es évek, 1930-as évek, 1920-as évek, 1910-es évek című festménye, amely egy csupasz, betonlapnak tűnő asztalt meztelenül körbeülő embereket mutat meg. Csak együtt vagyunk erősek, állítja az egész kiállítás.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
