Az izlandi zongoraművész olyan ráadásokat játszott magyar szerzőktől, amelyeket a Bartók rádió is csak éjjel merne leadni: a Nuages Liszttől, az Aus der Ferne Kurtágtól és (ez utóbbi nem hardcore) Bartók Három csíki népdala. Előtte Ravel kétkezes, G-dúr zongoraversenye szólt. Aki ismeri Ólafsson felvételeit, észrevehette, hogy a zongorista milyen keveset támaszkodik a pillanatnyi impulzusaira. Az intellektuális megközelítés, ahogy most is, általában előnyére válik: a két széltétel szabálytalan ritmusaival és hangsúlyaival szédítően gyorsnak tűnt, a középső lassú tétel misztériuma pedig úgyis érvényesült, hogy a szólista vonalzóval alakította az arányait.
A Montréali Szimfonikusokat a venezuelai Rafael Payare igazgatta. Az energikus jelző ide kevés, a dirigens táncolt és ugrált Liszt Ferenc Les Préludes című szimfonikus költeménye közben, a latinos hév pedig a hangzásnak is igen jót tett. Sosztakovics X. szimfóniája, amelyet Payare kotta nélkül vezényelt, már kevésbé tetszett. Technikailag tökéletes volt, s jól megmutatkoztak benne a kanadaiak erényei – egységes vonóskar, összecsengő fúvósok, fürge ujjak –, de felszínes maradt. A Sztálin portréjául szánt groteszk második tétel szinte komolyan szólt, aggódtam is a záróakkord után, hogy a fortissimóra összeverődik-e az emberek tenyere. De senki nem tapsolta meg az acélembert. A végén annál lelkesebben ünnepeltük a montrealiakat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
