Visszhang: koncert

Víkingur Ólafsson és az Orchestre symphonique de Montréal

Visszhang

Nem maradt viszonzatlan a hazai közönség szeretete Víkingur Ólafsson iránt.

Az izlandi zongoraművész olyan rá­adásokat játszott magyar szerzőktől, amelyeket a Bartók rádió is csak éjjel merne leadni: a Nuages Liszttől, az Aus der Ferne Kurtágtól és (ez utóbbi nem hardcore) Bartók Három csíki népdala. Előtte Ravel kétkezes, G-dúr zongoraversenye szólt. Aki ismeri Ólafsson felvételeit, észrevehette, hogy a zongorista milyen keveset támaszkodik a pillanatnyi impulzusaira. Az intellektuális megközelítés, ahogy most is, általában előnyére válik: a két széltétel szabálytalan ritmu­sai­val és hangsúlyaival szédítően gyorsnak tűnt, a középső lassú tétel misztériuma pedig úgyis érvényesült, hogy a szólista vonalzóval alakította az arányait.

A Montréali Szimfonikusokat a venezuelai Rafael Payare igazgatta. Az energikus jelző ide kevés, a dirigens táncolt és ugrált Liszt Ferenc Les Préludes című szimfonikus költeménye közben, a latinos hév pedig a hangzásnak is igen jót tett. Sosztakovics X. szimfóniája, amelyet Payare kotta nélkül vezényelt, már kevésbé tetszett. Technikailag tökéletes volt, s jól megmutatkoztak benne a kanadaiak erényei – egységes vonóskar, összecsengő fúvósok, fürge ujjak –, de felszínes maradt. A Sztálin portréjául szánt groteszk második tétel szinte komolyan szólt, aggódtam is a záróakkord után, hogy a fortissimóra összeverődik-e az emberek tenyere. De senki nem tapsolta meg az acélembert. A végén annál lelkesebben ünnepeltük a montrealiakat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.