Visszhang: könyv

Wéber Anikó: Luca és Máté régi körhintája

Visszhang

Amikor a szélfiúk elérik a tízéves kort, munkába állnak: kapnak egy saját körhintát, és azzal utaznak.

Bejárják a világot, feladataikat teljesítve. Egy nap Máté is útra kel, de megirigyli az emberi létet, és a fejébe veszi, hogy megismerkedik egy emberrel. Luca lesz az a szerencsés, aki megláthatja a szelet. Sőt még össze is barátkoznak, a kislánynak amúgy sincsenek pajtásai. Az iskolában is csak csúfolják a rendőr anyukája miatt, a gyerekek szerint ugyanis az nem anyukás foglalkozás. Óriásnőnek nevezik, félnek a szigorától. Hogyan induljon el így Luca épp azon a versenyen, ahol anyukákról kell írni vagy rajzolni?

Máté elmeséli neki, hogy ő bizony már igen sokfelé járt, és már a múltban is találkozott olyan anyukákkal, akik úgymond férfias munkát végeztek, de mégis igazi anyukák voltak. Fel is ajánlja a kislánynak, hogy mivel éppen megint a múltban kell dolgoznia, vele tarthat, és megnézhetik együtt, hogy igenis mindig léteztek nem éppen tipikus anyukák. Elrepülnek együtt a 19. századba, és a lány megismeri Szendrey Júlia, Bezerédj Amália vagy Kánya Emília munkáját, családját, életét. A Keszeg Ágnes rajzolta régies világ kifejezetten megemeli, széppé teszi Wéber Anikó meséjét. A kedves történet emellett fontos társadalmi funkciót is betölt: komoly sztereotípiákat oszlat el, formálja a gyerekekben ki­alakuló nő- és anyaképet, miközben tudatosítja, hogy ma már a munka – ahogy az életben a legtöbb dolog – egyáltalán nem nemhez kötött.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.