„A bűnjel én voltam” - Kollár-Klemencz László zenész

Zene

Június 2-án nagyszabású koncertet adott a Kistehén a Budapest Parkban. A zenekar vezetőjével, Kollár-Klemencz Lászlóval a zenészélet és a tanyasi lét mindennapjairól, egy kóbor természetű szamárról és a medveveszélyről, az erdészek megvető pillantásáról és a jó fagyasztók fontosságáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Anyaszült meztelenül üldögélsz egy farakás előtt a tavaly megjelent prózaköteted borítóján. Nem volt hideg?

Kollár-Klemencz László: Nem igazán.

MN: Mi volt a koncepció?

KKL: A feleségem fotós, a kép, ami a borítóra került, egy fotósorozat része. A székelyföldi nászutunkon készült a saját szórakoztatásunkra. A koncepció röviden az volt, hogy a sűrűben bukkanjak fel meztelenül. Valahogy úgy, hogy része legyek a természetnek, olvadjak is be, de azért ki is lehessen szúrni messziről. Egy kicsit úgy, mint Antonioni Nagyításában a bűnjel. Ez a bűnjel én voltam.

MN: Nem jött szembe senki?

KKL: Egy lélek se. De nem is az emberektől tartottam elsősorban. Hanem a medvéktől. Székelyföldön mindig van egy olyan érzésed, hogy bármikor találkozhatsz medvével. Én még soha nem találkoztam eggyel sem, de tévedtem már el a Hargitán, medveközeli érzésem nekem is volt. Székelyföldön a medve mellett a másik nagy veszélyforrás a pásztorkutya. A feleségem felküldött egy távoli dombtetőre, de azt egyikünk sem látta, hogy a domb másik oldalán épp egy birkanyáj tanyázik. A pásztorkutyák vérszomjas fenevadak tudnak lenni, ha valaki megközelíti a nyájat. Hát még, ha az a valaki meztelen.

MN: A tanyasi életmód elmaradhatatlan témája lett a veled való beszélgetéseknek. Mennyire vagy „vidéken eltemetve”, ahogy azt régen mondani szokták?

KKL: Korábban egy bérelt tanyán laktunk, ma már van egy sajátunk, Szentendrétől néhány kilométerre. Egy tisztáson, bent az erdőben, el van szakítva nagyjából mindentől. Egy aszfaltút köti össze a külvilággal. Lehet, hogy ez így romantikusan hangzik, de ma már nem működik ez a „kivonulok a városból a természetbe” romantika, ahhoz túl sok mindenhol a hétvégi turista. A mi közelünkben is. Ráadásul ott vannak az erdészek és a vadászok, akik úgy gondolkodnak az erdőről, hogy az utolsó fáig az övék: az ő szemükben én, noha ott lakom az erdő közepén, körülbelül turistastátusban vagyok. Egy ott lakó turista, egy megtűrt alak, nem több.

MN: Afféle különcnek vagy elkönyvelve, aki napközben vidéki magányában gazdálkodik, este koncertet ad. Utoljára talán Demjén Rózsit remetézték le a sajtóban, ő volt a kerti traktorán pózoló „dióspusztai remete”. Szóval, ebből azért rosszul is ki lehet jönni…

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

KKL: Ez csak a PR. Hogy én a természetben élek, az tulajdonképpen magánügy, a dalaim vagy a szövegeim nem csak a bogarak életéről vagy a faágak hajladozásáról szólnak. Lehet, hogy egy erdő közepén érzem a legjobban magam, de ettől még nagyon is itt élek, a valóságban, csak a közvetlen környezetem más. Van internetem is, igaz, az erdőben gyenge a térerő. Vidéken nőttem fel, mindig is visszavágytam oda. Azt az életet szerettem volna élni, amit gyerekként a nagyapám mellett láttam. Nem romantikából vágok disznót, hanem mert azt a fajta, félig-meddig önellátó rendszert szeretném megteremteni én is, ami a hetvenes években egy tipikus magyar faluban a nagyapáméknak természetes volt. A nagyapám kőművesként dolgozott reggeltől kora délutánig, utána meg a kiskertet és a háztájit nyomta. Szerette, amit csinált. Volt egyfajta biztonságérzete – nem a rendszer, hanem a kiskert, a háztáji miatt. Be tudott rendezkedni előre, akár egy évre előre is. Próbálom ezt a saját életembe is beemelni.

MN: Az állatállományt tekintve biztonságban érzed magad?

KKL: Most igen. Hússal jól el vagyok látva.

MN: Meddig tartanának ki a készleteid, ha minden más forrás megszűnne?

KKL: Egy évig biztos ellennék. Talán tovább is. Ez már a fagyasztómtól függ.

MN: Volt egy hosszú időszak, amikor szüneteltetted a zenélést, egy interjúban azt mondtad, hogy nem akartál abba a zenei közegbe bekapcsolódni, amiben a Kispál és a Borz Wartburggal járja az országot. A Kispál vagy a Wartburg volt ennyire ellenszenves?

KKL: Tulajdonképpen egyik sem volt ellenszenves, de a mai napig nem vagyok megbarátkozva a zenészélettel járó állandó úton levéssel. Becsapod magad a buszba, megérkezel valahova, ahol úgy kell viselkedned – főleg ebben a pop-rocknak nevezett valamiben –, mintha most lenne az év egyetlen estéje, amikor végre kitombolhatod magad. Elő kell venni a bulizós énedet, hiszen mindenki azt várja tőled, hogy most mutasd meg, produkáld magad a pultnál is. Ezt az egész kötelező bulizást már akkoriban sem tudtam nagyon a magamévá tenni. Valami zártabb helyre vágytam, ahol többet lehetek egyedül. Akár egy komputer előtt. Így lett, hogy elmentem egy animációs stúdióba, a Varga Stúdióba dolgozni. Jobban szeretek egy helyben lenni, szeretem, ha sokáig nem történik effektíve semmi. Egy utazáskor mindig minden változik, és ez roppantul idegesít.

MN: Az emberek is idegesítenek?

KKL: Nem az emberek idegesítenek, az érint rosszul, ha nem tudok elvonulni, ha nem jut időm megemészteni az új dolgokat. Háromnaponta egy-egy új ember még belefér, ennél több már sok nekem. Ez nem valami allűr, így működöm.

MN: Mekkora az az embertömeg, amit egy koncerten még jól tudsz kezelni?

KKL: Egy bizonyos tömeg felett nem szeretek beszélni.

MN: Mennyi a limited?

KKL: Nem számoltam ki soha, de ötvennél nem lehet több. Ötven fölött már zavarban vagyok, úgy érzem, iszonyú hülyeségeket hordok össze, gyermekded szövegekbe megyek bele, vagy direkt elhülyéskedem, mert annyira frusztrál a helyzet. Mint közönség is frusztrált mindig, ha álltam egy ezres tömegben, és azt mondták nekem a színpadról, hogy tedd föl a kezed, bébi!

MN: Akkor az írás ideális elfoglaltság lehet, hiszen ott nincs közvetlen kapcsolat a közönséggel.

KKL: Ez így is van.

MN: Mikor marad időd írni?

KKL: Az egész napomat elviszik az állatok körüli teendők. Amikor besötétedik, és elhallgatnak az állatok, akkor tudok nekiülni minden másnak. Például a dalszerzésnek. Napközben legfeljebb a könyvelésre marad időm az állatok mellett.

MN: Mekkora most ez az állatpark?

KKL: Most viszonylag kicsi: két kecskénk van, öt birkánk, tyúkok vannak… A kacsák kimentek az erdőbe, és nem jöttek vissza. És van hat lovunk. Meg egy szamarunk. Az ő új mániája, hogy tíz kilométerekre elbandukol, tegnap egy pilisszentkereszti zarándokhelyen futott össze emberekkel, akik annyira megtetszettek neki, hogy elkísérte őket Pilisszentlászlóra. Ott betért a Kis Rigó vendéglőbe, mert ismeri a helyet. Ha a Kis Rigóból hívnak, tudom, hogy Cumi – így hívják a szamarat – miatt keresnek. Egyszer kísérleteztünk egy borjúval is, de nem voltunk rá felkészülve. Nem fért bele az életünkbe. A dolgok jelen állása szerint maradok hobbi-állattenyésztő, aki a húst meg a tojást meg a kiskerti zöldségeket elő tudja önerőből teremteni.

MN: Nemrég felkerült a netre egy videó: a Revizor internetes kritikai portál megmentésére buzdítanak híres művészek, a róluk szóló negatív kritikákból olvasnak fel részleteket. Hasonló helyzetben te melyik levágó kritikát olvasnád be?

KKL: Tulajdonképpen bármelyiket. Amiket én csinálok, elég megosztó dolgok. Vagy szeretik, vagy utálják, nincs nagyon középút. Megszoktam. Az a szép az egészben, hogy minden dalra táncol otthon valaki, nincs olyan szar dal, hogy azt ne szeretnék. Oda kell menni, ahol szeretik a dalaimat.

Neked ajánljuk