„A bűnjel én voltam” - Kollár-Klemencz László zenész

Zene

Június 2-án nagyszabású koncertet adott a Kistehén a Budapest Parkban. A zenekar vezetőjével, Kollár-Klemencz Lászlóval a zenészélet és a tanyasi lét mindennapjairól, egy kóbor természetű szamárról és a medveveszélyről, az erdészek megvető pillantásáról és a jó fagyasztók fontosságáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Anyaszült meztelenül üldögélsz egy farakás előtt a tavaly megjelent prózaköteted borítóján. Nem volt hideg?

Kollár-Klemencz László: Nem igazán.

MN: Mi volt a koncepció?

KKL: A feleségem fotós, a kép, ami a borítóra került, egy fotósorozat része. A székelyföldi nászutunkon készült a saját szórakoztatásunkra. A koncepció röviden az volt, hogy a sűrűben bukkanjak fel meztelenül. Valahogy úgy, hogy része legyek a természetnek, olvadjak is be, de azért ki is lehessen szúrni messziről. Egy kicsit úgy, mint Antonioni Nagyításában a bűnjel. Ez a bűnjel én voltam.

MN: Nem jött szembe senki?

KKL: Egy lélek se. De nem is az emberektől tartottam elsősorban. Hanem a medvéktől. Székelyföldön mindig van egy olyan érzésed, hogy bármikor találkozhatsz medvével. Én még soha nem találkoztam eggyel sem, de tévedtem már el a Hargitán, medveközeli érzésem nekem is volt. Székelyföldön a medve mellett a másik nagy veszélyforrás a pásztorkutya. A feleségem felküldött egy távoli dombtetőre, de azt egyikünk sem látta, hogy a domb másik oldalán épp egy birkanyáj tanyázik. A pásztorkutyák vérszomjas fenevadak tudnak lenni, ha valaki megközelíti a nyájat. Hát még, ha az a valaki meztelen.

MN: A tanyasi életmód elmaradhatatlan témája lett a veled való beszélgetéseknek. Mennyire vagy „vidéken eltemetve”, ahogy azt régen mondani szokták?

KKL: Korábban egy bérelt tanyán laktunk, ma már van egy sajátunk, Szentendrétől néhány kilométerre. Egy tisztáson, bent az erdőben, el van szakítva nagyjából mindentől. Egy aszfaltút köti össze a külvilággal. Lehet, hogy ez így romantikusan hangzik, de ma már nem működik ez a „kivonulok a városból a természetbe” romantika, ahhoz túl sok mindenhol a hétvégi turista. A mi közelünkben is. Ráadásul ott vannak az erdészek és a vadászok, akik úgy gondolkodnak az erdőről, hogy az utolsó fáig az övék: az ő szemükben én, noha ott lakom az erdő közepén, körülbelül turistastátusban vagyok. Egy ott lakó turista, egy megtűrt alak, nem több.

MN: Afféle különcnek vagy elkönyvelve, aki napközben vidéki magányában gazdálkodik, este koncertet ad. Utoljára talán Demjén Rózsit remetézték le a sajtóban, ő volt a kerti traktorán pózoló „dióspusztai remete”. Szóval, ebből azért rosszul is ki lehet jönni…

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

KKL: Ez csak a PR. Hogy én a természetben élek, az tulajdonképpen magánügy, a dalaim vagy a szövegeim nem csak a bogarak életéről vagy a faágak hajladozásáról szólnak. Lehet, hogy egy erdő közepén érzem a legjobban magam, de ettől még nagyon is itt élek, a valóságban, csak a közvetlen környezetem más. Van internetem is, igaz, az erdőben gyenge a térerő. Vidéken nőttem fel, mindig is visszavágytam oda. Azt az életet szerettem volna élni, amit gyerekként a nagyapám mellett láttam. Nem romantikából vágok disznót, hanem mert azt a fajta, félig-meddig önellátó rendszert szeretném megteremteni én is, ami a hetvenes években egy tipikus magyar faluban a nagyapáméknak természetes volt. A nagyapám kőművesként dolgozott reggeltől kora délutánig, utána meg a kiskertet és a háztájit nyomta. Szerette, amit csinált. Volt egyfajta biztonságérzete – nem a rendszer, hanem a kiskert, a háztáji miatt. Be tudott rendezkedni előre, akár egy évre előre is. Próbálom ezt a saját életembe is beemelni.

MN: Az állatállományt tekintve biztonságban érzed magad?

KKL: Most igen. Hússal jól el vagyok látva.

MN: Meddig tartanának ki a készleteid, ha minden más forrás megszűnne?

KKL: Egy évig biztos ellennék. Talán tovább is. Ez már a fagyasztómtól függ.

MN: Volt egy hosszú időszak, amikor szüneteltetted a zenélést, egy interjúban azt mondtad, hogy nem akartál abba a zenei közegbe bekapcsolódni, amiben a Kispál és a Borz Wartburggal járja az országot. A Kispál vagy a Wartburg volt ennyire ellenszenves?

KKL: Tulajdonképpen egyik sem volt ellenszenves, de a mai napig nem vagyok megbarátkozva a zenészélettel járó állandó úton levéssel. Becsapod magad a buszba, megérkezel valahova, ahol úgy kell viselkedned – főleg ebben a pop-rocknak nevezett valamiben –, mintha most lenne az év egyetlen estéje, amikor végre kitombolhatod magad. Elő kell venni a bulizós énedet, hiszen mindenki azt várja tőled, hogy most mutasd meg, produkáld magad a pultnál is. Ezt az egész kötelező bulizást már akkoriban sem tudtam nagyon a magamévá tenni. Valami zártabb helyre vágytam, ahol többet lehetek egyedül. Akár egy komputer előtt. Így lett, hogy elmentem egy animációs stúdióba, a Varga Stúdióba dolgozni. Jobban szeretek egy helyben lenni, szeretem, ha sokáig nem történik effektíve semmi. Egy utazáskor mindig minden változik, és ez roppantul idegesít.

MN: Az emberek is idegesítenek?

KKL: Nem az emberek idegesítenek, az érint rosszul, ha nem tudok elvonulni, ha nem jut időm megemészteni az új dolgokat. Háromnaponta egy-egy új ember még belefér, ennél több már sok nekem. Ez nem valami allűr, így működöm.

MN: Mekkora az az embertömeg, amit egy koncerten még jól tudsz kezelni?

KKL: Egy bizonyos tömeg felett nem szeretek beszélni.

MN: Mennyi a limited?

KKL: Nem számoltam ki soha, de ötvennél nem lehet több. Ötven fölött már zavarban vagyok, úgy érzem, iszonyú hülyeségeket hordok össze, gyermekded szövegekbe megyek bele, vagy direkt elhülyéskedem, mert annyira frusztrál a helyzet. Mint közönség is frusztrált mindig, ha álltam egy ezres tömegben, és azt mondták nekem a színpadról, hogy tedd föl a kezed, bébi!

MN: Akkor az írás ideális elfoglaltság lehet, hiszen ott nincs közvetlen kapcsolat a közönséggel.

KKL: Ez így is van.

MN: Mikor marad időd írni?

KKL: Az egész napomat elviszik az állatok körüli teendők. Amikor besötétedik, és elhallgatnak az állatok, akkor tudok nekiülni minden másnak. Például a dalszerzésnek. Napközben legfeljebb a könyvelésre marad időm az állatok mellett.

MN: Mekkora most ez az állatpark?

KKL: Most viszonylag kicsi: két kecskénk van, öt birkánk, tyúkok vannak… A kacsák kimentek az erdőbe, és nem jöttek vissza. És van hat lovunk. Meg egy szamarunk. Az ő új mániája, hogy tíz kilométerekre elbandukol, tegnap egy pilisszentkereszti zarándokhelyen futott össze emberekkel, akik annyira megtetszettek neki, hogy elkísérte őket Pilisszentlászlóra. Ott betért a Kis Rigó vendéglőbe, mert ismeri a helyet. Ha a Kis Rigóból hívnak, tudom, hogy Cumi – így hívják a szamarat – miatt keresnek. Egyszer kísérleteztünk egy borjúval is, de nem voltunk rá felkészülve. Nem fért bele az életünkbe. A dolgok jelen állása szerint maradok hobbi-állattenyésztő, aki a húst meg a tojást meg a kiskerti zöldségeket elő tudja önerőből teremteni.

MN: Nemrég felkerült a netre egy videó: a Revizor internetes kritikai portál megmentésére buzdítanak híres művészek, a róluk szóló negatív kritikákból olvasnak fel részleteket. Hasonló helyzetben te melyik levágó kritikát olvasnád be?

KKL: Tulajdonképpen bármelyiket. Amiket én csinálok, elég megosztó dolgok. Vagy szeretik, vagy utálják, nincs nagyon középút. Megszoktam. Az a szép az egészben, hogy minden dalra táncol otthon valaki, nincs olyan szar dal, hogy azt ne szeretnék. Oda kell menni, ahol szeretik a dalaimat.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.