„A finom mozdulatokat szerettem volna megőrizni"

Kamondy Ágnes zeneszerző, szövegíró, énekes

Noha az elmúlt években is számos produkcióban vett részt, új önálló estjére több mint húsz évet kellett várni. Ez lesz a harmadik ilyen: az 1995-ös Dalok Közép-Nirvániából a nyolcvanas évek underground zenekarainak állított emléket, 1999-ben a gésáról szóló Egy örömlány feljegyzéseit a „régi” Új Színházban mutatták be. Mostani műsorában nem egy témát jár körül, személyes hangú, hagyományos songokat hallhatunk.

Magyar Narancs: Miért kellett ilyen sokat várni?

Kamondy Ágnes: Amikor sza­bad­úszó voltam, és az önálló estjeimre készültem, ezzel keltem, ezzel feküdtem. De úgy tíz éve kénytelen voltam változtatni az életvitelemen. Félállásban egy könyvtárban dolgozom, hogy meg tudjak élni valahogy. Közben énekórákat adok felnőtteknek, de voltak színházi felkéréseim, sőt írtam drámát is, egy modern középkori nőről, Johanna nőpápáról, ez drámamellékletként megjelent a Színház folyóiratban, de sajnos még nem került színpadra. Belefáradtam az alternatív lét nehézségeibe is, azt mondtam magamnak: „Papír és ceruza, lássuk, mire megyünk mi ketten.” Nem akartam másoktól függeni. De aztán szép lassan újra összeállt egy önálló est anyaga.

MN: Csupa új dal?

KÁ: Ebben a formában mindegyik új, de vannak olyanok, amelyeknek az alapja, az első változata régóta megvan. Ahogy mondtam, korábban elég sok színházi zenét írtam, általában egy-két perces kis darabokat vagy dalokat. Csakhogy egy színházi előadást általában egy-két évadig játszanak, utána a zenék többnyire eltűnnek, azokat soha többé nem játssza senki. Úgyhogy elővettem ezeket az anyagokat, és tovább dolgoztam rajtuk, hozzáírtam, hozzáénekeltem.

 

Fotó: Szilágyi Lenke

 

De születtek teljesen új dalok is. Minden esetben arra törekedtem, hogy az anyag bensőségesebb, a zene még személyesebb legyen, mint korábban; a finom mozdulatokat szerettem volna megőrizni, közben próbáltam nem siettetni magam, és csak „belülről” fogalmazni. Ez összefügghet azzal is, hogy idősebb lettem, és mindent letisztultabban élek meg. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ez az est egy kicsit összegzés. Comeback és összegzés.

MN: Az új est címéről – Pest fölött az ég – Wim Wenders filmje juthat az eszünkbe. Van összefüggés?

KÁ: Természetesen. Ezzel a címmel írtam egy dalt Xantus János filmrendező barátom emlékére, aki élete utolsó szakaszában ének­órákra járt hozzám. Amikor belekezdtünk, már tudtuk, hogy János nagybeteg. A találkozásaink és az éneklés örömén túl a végére akart járni annak is, hogy valójában milyen a hallása, mivel korábban mondtak neki ezt is meg azt is. Én azt mondhattam neki, hogy egészen kiváló ritmusérzéke van, de a hallásával sem volt baj. Persze amikor énekelt, a rutin, a gyakorlás hiányát hallani lehetett. Nos, a Pest fölött az ég című dalt az ő emlékére írtam, és az est rendezőjével, Vörös Róberttel arra jutottunk, hogy ez jó címe lesz a műsornak.

MN: Voltak szerzőtársaid?

KÁ: A zenéket én írtam, a hangszerelést a zenésztársaimmal közösen dolgoztuk ki, de a szövegek majdnem felét mások írták. Például az egyik kedvencemet, a Bánat folyóját egy 10. századi kínai uralkodó, Li Jü írta, és eredetileg egy Brecht-darabhoz készült. Olyan versről van szó, amely több mint ezer év múltán is korszerűnek mondható. De kérésemre írt szöveget Karafiáth Orsolya, Simon Márton és Müller Péter Sziámi is. Kiss Llaci pedig úgy lett a szerzőtársam, hogy amikor kikerült az Európa Kiadóból (1981 és 2013 között basszusgitározott a zenekarban – L. T.), írtam neki egy vigasztaló e-mailt – Sydney-ben élt akkor –, és felajánlottam neki, hogy írjunk közösen egy számot – levelezve. Így született a Lesz ez még című dal.

MN: Mennyiben változott a zenekar felállása 1999 óta?

KÁ: Teljes mértékben. Az Egy örömlány feljegyzéseiben a szövegek nem versek, hanem kisprózák voltak, amelyeket egy fantasztikus, öntörvényű, a szabályokat semmibe vevő gitáros, Temesvári Balázs játékára alapoztam. Az egy experimentális anyag volt, a mostaniban inkább hagyományos, klasszikus songok vannak. A zenekart is ehhez kértem föl: Darvas Bence a billentyűs, Keszei Krisztián gitározik, Vajdovich Árpád bőgőzik, Gyenge Lajos dobol, Dudás Zsombor pedig ütőhangszereken játszik, és van két kiváló énekes partnerem, Ádám Rita és Roszik Hella, utóbbi hegedül is. Képzett, tapasztalt és érzékeny társaság, amely mögött kiszámítható készség és tudás van.

MN: Noha a tagság szinte teljesen kicserélődött, az estek rendezője 20 éve, 25 éve és most is Vörös Róbert. Miért kell egy ilyen dal­estet megrendezni?

KÁ: Mert attól lesz előadás, és nem dalok egymásutánja. Vörös Róbert barátomnak különleges képessége van ehhez a zenés minimálszínházhoz. Nagyszerű előadóesteket rendezett Udvaros Dorottyának, Oláh Ibolyának, Molnár Piroskának is.

MN: A korábbi estek színházteremben voltak, most az A38 hajón. Nem vész el így a produkció intimitása?

KÁ: Remélem, hogy nem. Lesznek székek is a teremben, igyekszünk egy kicsit színházi körülményeket teremteni.

MN: Nem lett volna egyszerűbb az egészet egy színházba vinni?

KÁ: Innen kaptam ajánlatot. Bende Zsuzsa, az A38 koncertszervezője korábban azzal keresett meg, hogy szívesen bemutatnák újra a Dalok Közép-Nirvániából című előadást, de akkor már készen volt néhány új dal, és én semmiképpen sem akartam visszalépni. Abban maradtunk, hogy előbb az új produkciót mutatjuk be, és pár számot eljátszunk a Közép-Nirvániából is. Később talán ezzel a zenekarral felújítanánk azt az előadást is, de azt, hogy én húsz év után ne egy új műsorral álljak elő, azt nem tudom elképzelni.

MN: Lemezen is megjelenik a Pest fölött az ég?

KÁ: Nyilván szeretnénk kiadni, de ennek az anyagi háttere egyelőre nem biztosított.

MN: „Csakis az olyan történeteket szeretem, amelyek szomorúak, akár csattanójuk se legyen” – nyilatkoztad húsz éve. Ez most is áll?

KÁ: Emlékszem rá… Az Egy örömlány feljegyzéseiben olyan történeteket énekeltem el, amelyekben valamiféle sebzettség van. Meggyőződésem, hogy az embe­reknek olyan élményre van szükségük, ami nem egyértelműen jó vagy rossz. Szerintem ott kezdődik a költészet, a zene, ha van mögötte valamiféle fájdalom. A gyöngy is úgy készül, hogy egy homok sérti fel a kagyló belsejét.

MN: Konzervatóriumot végeztél, de utána abbahagytad a zenei tanulmányaidat. Mi volt ennek az oka?

KÁ: Gitár szakra jártam, de nem voltam elégedett a hangszerem irodalmával. Akkoriban a klasszikusgitár-tanulás annyiból állt, hogy reneszánsz darabokat magoltam. Már a konziban frusztrált, hogy nem tudok Bachot, Bee­thovent, Bartókot játszani, azokat a zeneszerzőket, akiket nagyra tartok. Akkor még nem volt régizene-kultusz, pedig ha olyasmi lebegett volna előttem, hogy például egy Monteverdi-operában játszhatok lanton, lehetséges, hogy elcsábulok. Ennek ellenére jelentkeztem a Zeneakadémiára, de karvezetés szakra. Nem vettek fel, és többet nem jelentkeztem. Megsértődtem, hogy nem veszik észre rajtam az elhivatottságot. Csak később derült ki, hogy fél pont hiányzott. Ha ezt tudom, biztosan próbálkozom még, bár az is igaz, hogy ekkor már a klasszikus zenénél jobban vonzott az alternatív színház és zene.

MN: Ekkor kerültél az Orfeo csoportba?

KÁ: Korábban, már a konzi alatt. Másfél évig voltam a tagja, és ettől sok minden megváltozott az életemben. Például ott kezdtem el kreatívan részt venni egy zenekari munkában, ami azért volt óriási dolog, mert az iskolában erre egyáltalán nem volt lehetőség, ott még nem is zenéltünk együtt. Például a népzene­óra úgy nézett ki, hogy ültünk egy könyv fölött, még zenét sem hallgattunk.

MN: Az Orfeo zenészcsoport első lemeze 2011-ben jelent meg, elsősorban neked köszönhetően.

KÁ: Az Orfeo csoport ellenzéki összművészeti csoportosulás volt, de 1972-ben szó sem lehetett arról, hogy a zenekarnak lemeze jelenjen meg. Így amikor Nemes István 2010-ben leforgatta a csoport történetéről szóló dokumentumfilmjét, tudtam, hogy itt a megismételhetetlen lehetőség, hogy felvegyük a dalainkat (bővebben lásd: „Néztem ezeket az elsárgult dalszövegeket”, Magyar Narancs, 2011. május 5.) Őszintén szólva nem volt könnyű, mert a többiek nem igazán hittek benne, hogy ennek van értelme, de a CD elkészült, és én ettől nyugodtabban alszom.

MN: A nyolcvanas-kilencvenes években működő zenekarodat, az Orkesztra Lunát nem akarod hasonlóképp feléleszteni?

KÁ: Az Orkesztra Lunának megjelent egy kazettája, a Szukadal, amely kellőképpen reprezentálja azt az időszakot. Sajnálom, hogy a kiadója, a Fekete Lyuk Hangja spórolásból letörölte a mesterszalagot, így aztán javítani már nem tudnánk rajta, mégsem érzem azt, mint az Orfeo zenészcsoport esetében, hogy ha nem csinálunk valamit, akkor nyomtalanul eltűnik. De azon elgondolkodtunk, hogy a mostani zenekarnak adjunk-e nevet, mivel nemcsak szakmailag – kamarazenei érzékenységgel tudunk dolgozni a próbákon –, de érzelmileg is nagyon jó a kapcsolatunk.

Úgy érzem, hogy a zenekar szereti a dalokat, szeretnek engem és egymást is. Egyelőre egy projektről van szó, de fönntartjuk magunknak a lehetőséget, hogy együttessé váljunk. Ha a tizedik fellépés után úgy érezzük, hogy ez már egy együttes, és válasszunk magunknak nevet, én lennék a legboldogabb.

MN: De az nem Orkesztra Luna lesz?

KÁ: Nem tudom. Eljátszottam ezzel a gondolattal is, de inkább olyan név kellene, ami csak utal az Orkesztra Lunára, mert ez már egy másik együttes lenne.

Névjegy

Énekelt a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusában, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába klasszikus gitár szakra járt. 1971-ben középiskolásként lett tagja az Orfeo zenészcsoportnak, majd rövid ideig az abból kivált Kolindának is.

Később olyan alternatív művészcsoportok munkájában vett részt zeneszerzőként, zenészként és színészként, mint Fodor Tamás Stúdió K-ja vagy Jeles András Monteverdi Birkózóköre, játszott az Európa Kiadóban és a Másik János vezette Trance Balance-ban. Saját zenekara, az Orkesztra Luna az 1980-as évek közepén alakult, és 1991-ig működött.

 

(A Pest fölött az ég bemutatója a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében lesz október 5-én, 20.00 órától az A38 hajón)