Fischer Ádám és csapata - nem sorolom fel a neveket, mindenki érdemelne egy dicsérő bekezdést - tudta, hogy mit kezdjen Wagner A Nibelung gyűrűje című zenedrámaciklusának előjátékával (A Rajna kincse) és első napjával (A Walkür). Nem köntörfalaznak, kijelentik, hogy a "Nibelung gyűrűje itt és most történik", Wagner pedig a legrégebbi európai szöveghez nyúlt, hogy elmesélje a "maga korát és világát, hogy a Nyugat távolabbi jövőjéről szóljon". Az "itt és most" éppúgy érthető globálisan, mint nagyon is konkrétan, azaz itt, a Lágymányosi híd és a Soroksári út által határolt ingatlanfejlesztési területen. A wagneri jelen, a Gründerzeit beépítése az interpretációba évtizedek óta (lásd például Patrice Chéreau rendezése) evidencia, s ennek nyomán a távolabbi jövő, a nekünk jelen idejű neo-neokapitalizmus, mint kontextus se lehet meglepő: ne is tekintsük különösen eredeti rendezői (Hartmut Schörghofer) elgondolásnak. A képlet világos. Wotan a Walhalla-projekttel elszámolta magát, túlköltekezése persze nem csak az isteni család szűk belügye, ha a család megroggyan, roggyan vele a nagyvilág. Wotan ingatlanfejlesztésben nyomuló nagytőkés és politikus egy személyben, utóbbiként éppen a szemünk láttára kezd összeroppanni ígéretei teljesítésétől. Jobbról Fricka és Freia, balról a tanulatlan munkásóriások, Fasolt és Fafner szorongatják. New Deal kell ide, de azonnal, jön is Loge (Christian Franz frenetikus alakításában), aki kezdetben nagy dumás álbrókerként (tannhäuseri versenydalos lehengerléssel), később miniszterelnöki főtanácsosként vázolja a kibontakozás útját. Kell a remény, mert a frakkos istenek úgy ülnek a hangversenytermi opera-előadás obligát díszletelemeiben, a székekben, mint pártelnökhelyettesek a választási vereség éjszakáján. És ha ideáig nem derült ki, hogy Wagner jósnak is zseniális volt, akkor most van itt az ideje feleleveníteni A Rajna kincse II. jelenetéből azt a részt, amikor az arany említésekor Frickában hirtelen lelohad a családi szentséget őrző konzervatív, a proletárok (Fasolt és Fafner) pedig hajlandónak mutatkoznak a béralkura. Íme, a jóléti hazugság finom hálója, kell-e most sorolni a neveket Blairtől Bushig, Fletótól Viktorig? Az egészet majd a Nibelungok, e szorgos törpék fogják megszívni, Wotan és Loge ügyesen gyarmati sorba taszítja az egész nemzetséget, ehhez persze kell egy korlátolt nemzetvezető öntudatlan asszisztenciája is. Alberichnek nem marad más, mint a káromkodás, az átok, amit nagyjából értünk, de az átok majdani (és jelenbéli) mechanizmusáról gőzünk nincs: miközben Alberich anyázik, egy budapesti operanézőnek megfejthetetlen rúnaírással falra vésődik valami, lehet, hogy jelentéssel bíró szöveg, de lehet, hogy csak a rúnaábécé.
Az ironikus távolságtartás, melyet Fischer Ádámék szerintem teljes joggal feltételeznek Wagnerről, ebben a rendezésben tökéletesen érvényesült. Ez az egyszerre szöveghű és mulattató A Rajna kincse alapozta meg A Walkür embervilágba transzponált drámáját. Fischer bayreuthi módon, totális sötétben intette be a nevezetes Esz-dúr akkordot, a fúvósok egy ajtóval elreteszelt, színpad alatti "lukból" játszottak, a mormogás közben lassan a zavaros Rajna mélyére szálltunk. Innentől kezdve a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával Fischer elhitette, hogy a partitúra megszólaltatása gyerekjáték, s a népes muzsikuscsapat úgy is játszott, mintha Wagnert muzsikálnának gyerekkoruk óta.
Másnap törésmentes, tömény tragédia következett. Wagner A Walkürben nem ironizál, nincs konkrét drámai idő, az események mindig játszódnak. A rendezés ezzel szemben megőrizte az irizáló látványt, de észlelte, hogy a játékot korlátozni kell. Érzékelte a problémát, de nem hozott radikális döntést, ami egyébként az lett volna, hogy mindenkit szabadságra küldenek, aki nem énekel vagy muzsikál: bábosokat és táncosokat. Ha A Walkürben ez megtörténik, akkor utólag valószínűleg A Rajna kincsét is némileg visszanyesegetik. A rendezés - a világos koncepció dacára - így helyenként túlzsúfolt, felesleges kanyarulatokkal cikornyásított volt, a kiérleletlen ötletelés látszatát keltette.
A drámai figura és az énekes személyének különválasztása (táncossal vagy bábbal kettőztek néhány szereplőt) Fischerék szerint felold néhány jellegzetes operai anakronizmust. Egyébként sincs igazuk, de az általuk választott megoldás ráadásul még tovább is mélyíti és bonyolítja a helyzetet. Lehet, hogy nem is színház-esztétikai megfontolások vezették a csapatot, hanem a szükség. Talán azért kellett szétválasztani az énekest és a színházi figurát, mert a Logeként megismert énekes Siegmundként tér vissza, a megfáradt, hatvanon túli Wotan (James Johnson) másnapra életerős, első komoly férfikrízisét élő negyvenessé fiatalodik vissza (Thomas Konieczny), bizonyára Freia almáitól). Csak Fricka (Németh Judit) marad az, aki, a boldogtalan házasság békéjének ókonzervatív őrzője.
A színészekként is döbbenetes énekesek (na, ide valóban kimerítő névsorolvasásra lenne szükség) bebizonyították, hogy a figurák az ő eleven személyiségükön keresztül nyerik el a legmélyebb ábrázolást, nincs az a duplázás, triplázás, vetítés, árnyjáték, mely megközelítő mélységbe hatolna, az opera lelke - lám-lám, ki hitte volna - a színész, aki történetesen énekel.
Egyébként Wotan nem volt egy közgazdasági zseni, de mit gondoljunk arról, aki (ha jók az értesüléseim) 160 millióért, négy napon keresztül, magas színvonalon csillapítja néhány ember Wagner-szomját (köztük recenzensét is), pedig ugyanezt a pénzt elkölthette volna akár 20 előadásra is, néhány kerülettel arrébb, egy erre rendszeresített épületben. Nem irigylem Fischer Ádámot.
Művészetek Palotája, június 9-10.
