Mármint a megbízható, az úgymond "jó közepes" minőség forradalmának tapsolhatott a hálás közönség az André Chénier második szereposztásának premierjén. Nincs ebben a megállapításban semminemű pejoratív felhang, hiszen operaházunk jelen állapotában kicsiny túlzással az alkotói tisztesség és a művészi tehetség minden megnyilatkozása elismerést érdemel, hát még az olyan derekas teljesítmény, amelynek eredményeképpen nemesebb érzelmeinkben megérintve, s egyszersmind áriatöredékeket dudorászva hagyjuk el a nézőteret. Umberto Giordano operája amúgy szintén inkább ügyes, s mindemellett roppant hatásos iparosmunka, semmint tündökletes remekmű: a nagy francia forradalom dekoratív tömegjelenetei, kismesteri stílusimitációk és variációk (gavotte, carmagnole stb.), egy éterien tiszta emberpár szerelmi halála, valamint víz-, tűz- és ütésálló operaslágerek (szám szerint négy) biztosítják a mindenkori előadások számára a sikert.
Az 1896-ban párhuzamosan a Bohémélet szövegkönyvébe is bedolgozó librettista, Luigi Illica a történet középpontjába a francia költészet kissé tán vértelen irályú, ellenben tragikus sorsú nagyságát állította, aki az operai szüzsé szerint a jakobinus rémuralom végnapjaiban szerelmesével az oldalán indult a nyaktiló alá, kvázi szeretve mind a vérpadig. Ezt a grandguignolt idéző, telivéren romantikus, habár az iróniától sem teljességgel idegen dalművet állította színpadra az ezúttal rendezőként ügyködő zeneszerző, Selmeczi György. Rendezése korántsem bizonyult forradalminak, ámde rokonszenves, szolid ötleteit túlnyomórészt tetszetős tálalásban adta elénk. Így például az első felvonást záró gavotte-ot, amelybe durván beletrappolt 'felsége, a Nyomor, még azzal együtt is méltatnunk illik, hogy az arisztokrata szereplők süllyesztőbe vezénylését az első pillanattól fogva kissé didaktikusnak ítéltük. S ha a színrevitel konzervatív, vagy mondjuk inkább tradicionális jellegét (így egyebekben Zeke Edit divattörténetileg okadatolható jelmezeit és Velich Rita díszleteit) kifogásolhatják is a "múzeumi operajátszás" megátalkodott ellenzői, azt csak hálával lehet fölemlíteni, hogy a revolucionárius tömegjelenetek nem kerültek át a Kossuth térre, s hogy a forradalmi törvényszéken senki sem tartott demagóg országértékelő beszédet.
Giordano operájában három, közel egyenrangú főszerep található, s ezen az estén mindhárom parte a megfelelő énekeshez került. Meglehet, Fekete Attila kissé hajszolt tenorjába nem habarodtunk bele, s az énekes magas regisztere sem üzemelt mindenkor tökéletesen, ám a hősi kiállás, valamint a szerep emberi, lírai hitele hiánytalanul megvolt. Az első szereposztás tenorsztárja, Kiss B. Atilla - a főpróbán szerzett benyomásunk alapján - talántán formátumosabb, ellenben kevésbé muzikális Chénier-t hozott. A hótiszta nőalak, Magdalena de Coigny szerepében Bátori Éva legfeljebb, ha egyetlen paraszthajszállal maradt el az okkal világsztár Lukács Gyöngyi teljesítményétől, s mindeközben alakításának sajátszerű, a történelemnek vétlenül kiszolgáltatott, tétován kislányos jelleget adott. A lakájból lett forradalmi néptribun, Carlo Gerard hálás baritonszerepében Kálmándi Mihály tündökölt, erős, szép színű hangja, valamint intenzív színpadi jelenléte mindvégig élményszámba ment. S noha a harmadik felvonásbeli monológjában kisebb memóriazavar áldozatává vált (amit szinte észrevétlenné tett énekes színészi rutinja), azért a tisztesség és az érzéki vágy, a forradalmi eszmék és az örök emberi ócskaság között ingadozó középjakobinusként még némiképp felül is múlta egyébiránt ugyancsak remek váltótársát, Fokanov Anatolijt. A kisebb szerepeknél is jó néhány figyelemre méltó alakítást nyugtázhattunk: így az elaggott és vak, ám mindhalálig patrióta Madelon anyó szerepében Budai Lívia aratott zajos sikert, tenyérbe mászó Besúgóként Kiss Péter excellált, s Mester Viktória nemes szívű félvér kokottja is kiérdemelte tapsainkat. Kesselyák Gergely karmester mindvégig sikeresen igazította zenekarát, még ha a zenészek játéka nem is váltott ki belőlünk mindenkor érzéki gyönyört. Kesselyák ügyszeretete, akárcsak a kórus örvendetesen fegyelmezett működése felett őrködő Szabó Sípos Mátéé okvetlenül elismeréssel említendő. S ha az előadást hallgatva nem is "áldottuk a sorsot" ("benedico la sorte") minden pillanatban, mint a guillotine felé lépdelő francia poéta és itáliai operahős, azért a vesztőhelyen sem éreztük magunkat, halálvágytól eltelve. Márpedig ez a kellemetlenül nyomasztó érzés nem minden operaházi premieren került el bennünket az utóbbi években.
Operaház, február 18.
