Magyar Narancs: Énekel Wagnert, Mozartot, Puccinit. Technikailag melyik a legnehezebb?
Bryn Terfel: Pályafutásom legrémisztőbb és egyben legörömtelibb élménye, ami az operaszínpadokon ért, az Hans Sachs szerepe volt A nürnbergi mesterdalnokokban. Ez a leghosszabb szerep egy basszbariton számára. Ebben diadalmaskodni olyan teljesítmény, amiért az ember megveregeti a saját vállát.
MN: Hány nyelven énekelt eddig?
BT: Walesi, angol, német, francia, olasz és orosz nyelven.
MN: Hogy boldogult a Borisz Godunovval oroszul?
BT: Monumentális kitartás- és memóriapróba volt, nem vitás, főleg, hogy egy szót sem beszélek oroszul. De ez van, ha az ember bővíteni szeretné a repertoárját. Mindig elképedek, ha Dietrich Fischer-Dieskaura gondolok, arra a dalmennyiségre, amit a pályafutása során memorizálnia kellett. Micsoda memória kell ahhoz is, hogy az ember Wotant énekelje a Ring-ciklusban. Már azt valódi győzelemként éltem meg, hogy a próbák kezdetére Borisz Godunovot, a teljes szerepet végig tudtam énekelni.
| ||
Azt azért nehéz elképzelnem, hogy egy külföldi operaénekes, aki egy szót sem beszél oroszul, a helyi közönség előtt, egy orosz operaszínpadon énekelje a szerepet. Ijesztő feladatnak tűnik. Nemrég Don Pasqualét énekeltem a londoni Royal Opera House-ban, ami szintén próbára tett, mert hiába tanultam be a szerepet, mire a Covent Gardenbe értem, kiderült, hogy a karmester, Evelino Pidò egy új, kritikai kiadást fog használni. Két hetem volt rá, hogy némi zsonglőrködéssel átigazítsam az addig tanultakat.
MN: A kortárs operákkal hogy áll?
BT: Nagy vágyam, hogy valaki írjon nekem egy vadonatúj, modern operát, kifejezetten az én hangomra. Jó egy évtizede forgatom már a fejemben. Remélem, egyszer virágba borul ez a projekt is.
MN: Nézett már zeneszerző után?
BT: Még nem, de nagyon szeretnék együtt dolgozni Jake Heggie-vel, hátha valamelyik operaház felkéri egy ilyen munkára.
MN: 54 éves. El tudja képzelni magát hetvenen túl is az operaszínpadokon?
BT: Lehetnék akár Antonio a Figaro házasságában, ki tudja? Minden attól függ, hol húzom meg a határt az évek előrehaladtával. Ott van például Sir John Tomlinson, hetvenen felül jár, de javában fellép, az operaházak ellátják munkával. Hihetetlen, hogy a hetvenes éveiben is képes énekelni az ember. Egyelőre nem tudom, hol húzom meg majd ezt a vonalat. Biztosan tudom viszont, hogy szeretem a golfot, szeretem a rögbit és a focit nézni, és élvezem, ha snookerezhetek, úgyhogy remélem, egyszer eljön a nap, amikor nyugodtan hátradőlhetek a házamban.
Ha már itt tartunk, elég szép borgyűjteményem is van, ha nem is óriási, de azért kétezer üveg felett van. Persze nem csak gyűjtöm őket, iszom is belőlük. Vannak boraim, amelyeket speciális hűtőben tartok, de egy nap majd ezeket is megiszom. Tudja, az énekléssel együtt fejlődött ki ez a szenvedélyem, már a pályafutásom elején megjegyeztem, ha a vacsorák alkalmával egy-egy jó üveg borral ajándékozott meg minket a karmester.
Így kezdtem el tanulni a borokról. Minden régió érdekel, de nálam Bordeaux viszi a prímet, előszeretettel gyűjtöm a Moutonokat. Amikor felléptem a bordeaux-i operában, volt szerencsém együtt ebédelni a Mouton-birtokot üzemeltető Rothschildokkal. Nagy Mouton-gyűjtő voltam mindig is.
MN: És snookerben is jó?
BT: A snooker szeretetét a nagymamámtól örököltem. Ő nem játszott, de lelkesen követte a közvetítéseket attól fogva, hogy adni kezdte a tévé. Ez tőle ragadt rám, az olyan nagy walesi snookerjátékosokon nőttem fel, mint Ray Reardon vagy Doug Mountjoy. Vagy ott van az ugyancsak walesi Mark Williams. Volt egy saját asztalom is, csak időm nincs. De ha találok egy kis időt, megyek, és játszom egy partit.
MN: Nemcsak a snookerben jártas, hanem a könnyed műfajokban is. Stinggel különösen gyümölcsöző a kapcsolata: először ön énekelte el a Roxanne-t Sting 60. születésnapi koncertjén a Beacon Theatre-ben, aztán ő viszonozta a kedvességet, és beugrott az ön 50. születésnapi bulijára a Royal Albert Hallba. Természetesen itt is a Roxanne ment.
BT: Bármely másik dalát is elénekelhettem volna, mindegyiknek jól áll, ha más-más stílusban adják elő. De a Roxanne-nak különösen, mint arra a Moulin Rouge című film is jó példa, ahol tangósítva adták elő. Amikor felléptem Andrea Bocelli koncertjén New Yorkban, a Central Parkban, Sting az első sorban ült, a koncert után pedig odalépett hozzám a backstage-ben, és megkérdezte, énekelnék-e a néhány hét múlva esedékes koncertjén. A válaszom az volt: yeah.
MN: Egy basszbariton számára jelent bármiféle kihívást egy olyan popdal, mint a Roxanne?
BT: Nem, dehogy! Elég volt a saját hangomon elénekelni. Ahogy Sting is a sajátján, a maga rendkívül magas hangján énekelte. Igazi univerzális művész, nagyon érdekes volt, amikor John Dowland dalaiból állított össze egy csokrot, de az is mindig izgalmas, amikor úgy dönt, szimfonikus koncertet ad.
MN: Emma Thompsonnal is összeállt Sondheim Sweeney Toddjának az előadására.
BT: Először a New York-i Filharmonikusokkal adtuk elő, aztán az English National Operával. Sweeney Todd az elképzelhető legjobb Sondheim-szerep, nehéz lenne überelni.
MN: Ellátta Emma Thompsont szakmai tanácsokkal, már ami Mrs. Lovett szerepét és a színésznő énektechnikáját illeti?
BT: Semmi ilyet nem tettem. Véleményem szerint csodásan énekelte. Olyan szerep ez, amelyet bárki bátran elénekelhet, legyen színész vagy operaénekes. Tavaly Zürichben énekeltem Sweeney Toddot, Mrs. Lovett pedig Angelika Kirchschlager volt. Ő is imádta csinálni. De hát ki ne szeretne egy ilyen show része lenni? Természetesen nagyon figyeltem Emmát, mit hogyan csinál a próbákon; hihetetlenül profi volt, nagyon keményen dolgozott. Nem nyugodott, míg kész nem volt a szereppel. És a tetejében még milyen kedves nő is!
MN: Az éneklés mellett ott a színészi játék is. Volt, hogy ellesett trükköket prózai színészektől?
BT: A világért se tennék ilyet!
A rendező kezébe helyezem magam, amit mondanak, azt csinálom. Vannak klasszikus rendezések, ezek 30–40 éve velünk vannak, a felvételek elérhetők, ezekből is lehet tanulni. Persze az ember mindig igyekszik valamit saját magából hozzátenni, de közben tudod, hogy ezek a koreográfiák, a mozdulatok már vagy negyven éve nagyjából ugyanazok. És mégis ki vagy te, hogy nekiállj variálni? Olyan rendezőkre gondolok, mint Jean-Pierre Ponnelle, Giorgio Strehler vagy Jonathan Miller. Egy biztos: tudták, mit csinálnak.
MN: Lars von Trier mesélte, hogy a Ring-ciklust „igazi sárkánnyal és a lehető legkevesebb fénnyel” akarta megcsinálni Bayreuthban. Biztos látványos lett volna, ha el is készül vele. Volt része ilyen bizarr kísérletekben?
BT: A „bizarr” nem pont az a jelző, amivel operarendezők esetében gyakran találkozni. De ha egyetlen rendezőt kéne mondanom azok közül, akik mesterien bánnak a technológiával, akkor az Robert Lepage lenne. És az ő Ring-ciklusa a New York-i Metropolitanben. Olyasmikre vállalkozott, amik lehet, hogy az ő világában megszokottnak számítanak, de a Metropolitan színpadán valami egészen forradalmi és jövőbe mutató volt. És minden alkalommal, amikor a Ring újra színre került, új elemekkel bővült a produkció. Ki tudja, mire számíthatunk, miket kap az opera a francia–kanadai városoktól? Ki tudja, mi zajlik a québeci Robert Lepage fejében? Rajta kívül senki.
MN: Két példaképéről tudni az operavilágból: az egyik Claudio Abbado, a másik Plácido Domingo.
BT: És Riccardo Muti is igen előkelő helyen szerepel ezen a listán. Több mint egy évtizeden át dolgozhattam együtt Claudio Abbadóval és az általa vezetett Berlini Filharmonikusokkal, testközelből tapasztalhattam meg a muzikalitását. És hát Plácido, ő volt az első nagy nemzetközi operaikon, akivel felléphettem. Pont itt, a Wiener Staatsoperben léptem fel vele először a Hoffmann meséiben. Hát, igen, mostanában nehéz időket él meg, ami igen sajnálatos, de ahogy a mondás tartja: „Aki kardot ragad, az kard által vész el.” Mindez azonban semmit nem vesz el abból a tényből, hogy egy igazi ikonról és gentlemanről van szó.
MN: Gondolom, a kardos hasonlat alatt azt érti, hogy Plácido Domingót számos nő vádolta meg szexuális zaklatással.
BT: Hiszek az ártatlanság vélelmében. Persze Amerikában napvilágra kerültek bizonyos dolgok, de Európában nem sok minden. Nagyon óvatosnak kell lenned ebben a szakmában, hogy miként éled az életed. Ez egy olyan szakma, ahol hetekre összekerülsz más művészekkel, nap mint nap együtt dolgoztok egy művészi cél érdekében. Persze mindenki maga dönti el, hogyan éli az életét, hogyan reagál a különféle kihívásokra. De ez nem csak a mi szakmánkra igaz. Plácido a pályafutása alighanem legkeményebb időszakán megy most keresztül. Vannak operaházak, ahol nem vitatták az ártatlanságát.
Ez most a pillanatnyi helyzet. Ki tudja? Mindenesetre, amikor feltették nekem a kérdést, kit becsülök nagyra az operavilágban, egyértelmű volt, hogy Plácidót mondjam. Úriembernek tartom, olyasvalakinek, aki mindig is értékelte a jó énekeseket. Az általa alapított Operalia remek előadókat ismertetett meg a világgal. És remélem, ez még így marad jó darabig, mert az énekeseknek szükségük van az iránymutatásra és a segítségre, különösen a pálya elején. Így van ez mindannyiunkkal.
MN: A magyar nyelvű énekléssel próbálkozott?
BT: Az elkövetkező két hónapban Bartók Kékszakállúját fogom betanulni. Egyébként azt gondolom, egy énekes számára az angol az egyik legnagyobb próbatétel, mert olyan sokan értik és beszélik, hogy nem lehet a nyelv mögé elbújni. A Kékszakállút karácsony után kezdem, találtam is valakit New Yorkban, mert ott fogok felkészülni, aki magyar származású és zongorán is játszik. A jövő év első célkitűzése ez lesz. Várom, hogy megfejtsem a zenét, és mindent beleadok majd a nyelvbe is.
MN: Szívesen segítünk a kiejtéssel, csak egy telefonjába kerül.
BT: Fantasztikus! Köszönöm!
(Interjúnk a Magyar Narancs 2019. december 12-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
