Interjú

„Nem zászlóval fogjuk meghatározni a közönséget”

Lukácsi Előd, Siklódi Bátor, Palma Hills

Zene

Nem tekinthető tipikusnak, ha egy székelyudvarhelyi zenekar pszichedelikus rockot játszik angol szövegekkel. Ráadásul szó sincs nosztalgiáról, a Palma Hills tagjai huszonévesek, a januárban megjelent Beyond The Hills című első lemezüket sokan az év meglepetésének tartják. A zenekar szóló- és basszusgitárosával egy pesti lemezboltban beszélgettünk, mielőtt felléptek volna a hétvégi Record Store Day egyik rendezvényén.

Magyar Narancs: Csak a lemezboltok napja miatt utaztatok 500 kilométert?

Siklódi Bátor: Pár nap múlva lesz a budapesti lemezbemutató koncertünk is, így el tudtuk vállalni ezt a mini koncertet is. Már két éve gondoltunk rá, hogy az egyetlen kolozsvári lemezboltban is meg kellene tartani a Record Store Dayt, de mindig későn kapcsoltunk. Talán jövőre sikerül ott is összehozni valamit.

MN: Miért olyan fontos ez? Még gyerekek voltatok, amikor véget ért CD-korszak.

Lukácsi Előd: Ez nem a kortól függ. Szeretjük a lemezeket, fontosnak tartjuk a fizikai megjelenést annak ellenére, hogy tudjuk, milyen kevés a vásárló. Részünkről fel sem merült, hogy a Beyond The Hills ne jelenjen meg CD-n, ne lehessen megvásárolni (az albumról múlt heti számunkban írtunk – szerk.). Az más lapra tartozik, hogy nálunk az említett kolozsvári boltot leszámítva nem nagyon tudnánk hol árusítani az albumot. Romániában annyi lemezbolt sincs, mint Magyarországon. Szülőhelyünkön, Székelyudvarhelyen talán soha nem is volt.

MN: Hozzátok hasonló zenekar sem nagyon. Székelyudvarhely nevének hallatán sok minden beugrik, de az biztosan nem, hogy olyan zene születik ott, mint a tiétek, amit nevezzünk jobb híján pszichedelikus rocknak.

Siklódi Bátor: Így hárman, énekes-gitárosunkkal, Butu Arnolddal kamaszkorunk óta együtt zenélgetünk. Az egész úgy indult, hogy még gyerekfejjel teljesen rákattantunk az olyan deszkás-punk zenékre, amilyenek például az Amerikai pitében voltak. Azt próbáltuk koppintani.

Lukácsi Előd: Közben elég szorgalmasan hallgattunk mindenféle mást, nem­c sak a divatos dolgokat, és ahogy egy kicsit megtanultunk zenélni, úgy merültünk alá a régebbi dolgokban. Pár év alatt világossá vált, hogy ezt a műfajt kinőttük, izgalmasabb zenét szeretnénk készíteni, más világokba elkalandozni.

MN: Mikor fordult komolyra az egész?

Siklódi Bátor: Négy éve, miután csatlakozott hozzánk László Péter dobos. Előtte tényleg csak a saját örömünkre zenélgettünk, én eleve úgy álltam hozzá, hogy bármelyik pillanatban vége lehet. De amikor már volt dob, és normális körülmények között léptünk fel, mi is nagyobb energiákat fektettünk bele. Azt hiszem, ez alatt a pár év alatt elég jól összekovácsolódtunk, és megtettük az első lépéseket afelé is, hogy megtaláljuk a saját hangunkat. Igaz, hogy már korábban jelentettünk meg számokat, 2015-ben volt is egy EP-nk, de csak tavalyra állt össze úgy a zenei anyag, hogy vegyük a bátorságot, és elkészítsük az első lemezünket.

MN: Pár éve Kolozsvárra költöztetek. Ott működnek hozzátok hasonló zenekarok?

Siklódi Bátor: Nem nagyon. De Magyarországon úgy öt-hat éve léteznek azok az angolul éneklő együttesek – például az Ivan and the Parazol vagy a Middlemist Red –, amelyek olyan zenei világot képviselnek, amilyet mi is. Nálunk ez nem tart ilyen régóta. De úgy általában az angol szövegek sem tipikusak.

MN: Annak idején a Quimby és a Heaven Street Seven is angol szövegekkel indult, de csak azután futottak be, hogy magyarul kezdtek énekelni. Ilyesmi meg sem fordult a fejetekben?

Lukácsi Előd: Más időket élünk. Azóta eltelt húsz év, és úgy tűnik, hogy az említett magyar gitárzenekaroknak anélkül is sikerült befutniuk, hogy magyar szövegeket írnának, sőt azt is simán el tudom képzelni, hogy belőlük lesznek az új Quimbyk. Mi is ehhez a hullámhoz soroljuk magunkat, ráadásul nem is kizárólag magyar nyelvterületen szeretnénk érvényesülni. Emellett ott van az is, hogy nem érezzük magunkat elég jónak ahhoz, hogy a magyar nyelvet értékesen használjuk.

Siklódi Bátor: Kolozsvárt leszámítva nálunk nem nagyon vannak olyan helyek a magyarlakta területeken, ahol fel tudnánk lépni, viszont például Bukarestben vannak, és az angol szövegek ott is működnek. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem zászlóval szeretnénk meghatározni a közönséget. Annyival vagyunk speciálisabb helyzetben a magyarországi zenekaroknál, hogy mi két országban is otthon érezhetjük magunkat. Ezt szeretnénk is kihasználni.

MN: Székelyudvarhelyen nem szólnak meg emiatt?

Siklódi Bátor: Ne viccelj! Az ottani emberek többsége eleve nem jár koncertre, pláne nem a mi koncertünkre! Úgyhogy a probléma el sem jut odáig, hogy bárki szóljon, hogy miért nem magyarul éneklünk.

MN: Az sem zavar, hogy sokan itt Magyarországon Erdélyt, különösen a Székelyföldet olyan szent vidéknek képzelik, ahol a 19. században megállt az idő?

Siklódi Bátor: Ha nem is saját bőrünkön, de tapasztaljuk az efféle archaizálást, és nem nagyon tudjuk hova tenni. Akik azzal jönnek, Erdély így, meg Erdély úgy, azok gyakran megfeledkeznek róla, hogy Erdély több mint kétharmadában ma már nem is magyarok élnek, vagyis ezt az egészet nem lehet egy kalap alá venni. Amúgy meg nézd meg, milyen lett Kolozsvár. Egyre csak húz felfelé, egyre csak jobb lesz.

Lukácsi Előd: A bezárkózás, a múltba fordulás inkább a falvakra jellemző, és ez a mi szempontunkból teljesen lényegtelen. Amúgy meg akár Erdélyben, akár Magyarországon lépnénk fel egy faluban, itt is, ott is hülyének tartanának minket.

Siklódi Bátor: Nem is próbálkozunk ilyesmivel. Kifejezetten a nagyobb városokban szervezünk koncerteket.

MN: Olvastam, hogy Szófiában és Nišben is volt koncertetek. Oda hogy jutottatok el?

Siklódi Bátor: Gondoltuk, ha már mindenki Londonba akar menni, akkor induljunk el az ellenkező irányba. A neten kinéztünk egy-egy szimpatikus klubot, leszerveztük a koncerteket, aztán nekiindultunk. Őszintén szólva, totális kudarc lett a dologból, a valóságban nem voltak annyira szimpatikusak ezek a klubok, alig voltak páran a bulikon. Azóta sem tudjuk, hogy mindez az amatőr szervezés miatt történt, vagy egyszerűen az a helyzet, hogy arrafelé tényleg senkit nem érdekel az ilyen zene.

MN: Miért váltottatok nevet a lemez megjelenése előtt, ha közben az égvilágon semmi nem változott: ugyanaz maradt a zene, és tagcserék sem voltak?

Siklódi Bátor: A Face Today nevet még 2010-ben találtuk ki, amikor hárman zenélgettünk mindenféle elképzelés nélkül. Az évek során aztán rajtunk maradt ez a név, már nem tetszett annyira, és csak azért nem akartuk megváltoztatni, mert azt gondoltuk, hogy az általunk ismert világ „a világ”. Végül arra jutottunk, hogy ha a lemez megjelenése előtt nem változtatjuk meg, utána sokkal nehezebben menne.

Figyelmébe ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

„A hosszútávfutó magányával”

Legújabb, szeptember végén esedékes bemutatója, az Etűdök elképzelt érzésekre című előadás kapcsán beszélgettünk a próbafolyamatok nehézségeiről, a kívülállásról, a megállni tudás fontosságáról és egy „hüllőről”, aki szeret mozdulatlanul feltöltődni a napon.

Szerbia kontra Szerbia

  • Végel László

Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő.