Mert miért mondanánk Netrebkót, ha egyszer orosz, és ő maga is Nyetrebkónak ejti a nevét? Putyint sem mondjuk Putinnak. De nem a név a lényeg, hanem az öröm, hogy a Müpa színpadán – ahol már nehéz olyan világsztárt mondani, aki nem járt – most ő is megjelent. Dalesttel persze, mert operát nem tudnánk megfizetni, pedig ő ízig-vérig operaénekes. Hogy mennyire az, azt viszont egyetlen áriából is érezni lehetett: olyan ösztönös drámai érzékkel rendelkezik, hogy a hallgatót azonnal nyakig meríti az egész operába. És milyen hangon! Mindjárt az első számával (ária az Adriana Lecouvreurből) nem egyszerűen megnyugtatott, hogy a hangja valóban olyan, amilyennek a felvételeken és a közvetítésekben halljuk, és élvezettel átengedhetjük magunkat ennek a természeti jelenségnek. Anna Nyetrebko alkalmasint az egész Hősök terét be tudná énekelni; a hangja nagy, telt, bársonyos, hihetetlenül változatos, erős, de sosem agresszív, és minden regiszterben gyönyörűen zeng. Nyetrebkót sosem a kifinomult ízléséért szerettük – a műsor-összeállítás sem ezt mutatta –, hanem a mindent elsöprő spontaneitásáért, az ösztönös nőiségéért és a magával ragadó drámaiságáért. Az ezredszerre énekelt darabokban is maradéktalanul őszinte, azzal együtt, hogy egy dalest minden másodperce ki van számítva és a dívakellékek is mind megvannak, a szüneti átöltözéstől a ráadásként énekelt Csárdáskirálynő-részlethez járó mezítlábas pörgésig és a (második) férjével énekelt duettek koreográfiájáig. Férje, az azerbajdzsáni Yusif Eyvazov nem Nyetrebkóval kezdte a pályafutását, hangja is van (tenor) – bár bizonyos magasságokban már erősen feszített –, de a karriernek nyilván jót tesz ez a kötődés. Biztosan elfogadja, hogy Nyetrebkót sosem fogja megközelíteni, így aztán itt sem vesztegetünk rá több szót, hanem Anna dicsőségét zengjük. Az öt csillag is neki szól.
Müpa, szeptember 29.
