Azonban nem így történt, s ennek, ha nem is egyetlen, de elsődleges oka mégiscsak Domingo személyiségének és hírnevének egyesített varázsa. Persze személyiség és hírnév megkülönböztetése itt jobbára csak formális, hiszen Domingo egy a múltjával, mi több, a legendájával is. Nem egyszerűen „világhírű tenor”, ahogyan a kissé indiszponált műsorközlő, Varga Edit emlegette az immár évek óta baritonként fellépő művészt, hanem az operaénekes, egy művészi kifejezésmód legismertebb élő – és hozzá máig aktív – képviselője.
Aki ráadásul igen jó formában volt ezen az estén, s így aztán újra sikerrel mutatta fel több ezer ember számára művészetének és személyiségének két tán legjellegzetesebb ismertetőjegyét: a létezés lovagi, ha tetszik, arisztokratikus magaslatát és a kapcsolatkeresés örök késztetését. A rendezők által oly sokszor álszent nyárspolgárnak, sőt szimpla baromnak beállított idősebb Germont (Verdi: Traviata) Domingo megformálásában előkelő és értékes ember: fiát hazahívó áriája egy úr tartottan érzelmes és őszinte megszólalása. A Violettával közös kettősben pedig a maga apai érdekeit kényszerűen előtérbe helyező Domingo egy pillanatra sem tévesztette szem elől partnerét-áldozatát, a német Micaëla Oestét. Ugyanez az extra figyelem, az együttműködést gesztusok sorával megerősítő előzékenység jellemezte azután a koncert mindahány kettősét, de éppígy azt a néhány percet is, amikor Domingo karmesteri pálcával a kezében segítette az ifjú Váradi Gyulát az ismert és népszerű elsőhegedűsi jutalomjáték, a Meditáció (Massenet: Thais) formás megszólaltatásában.
Domingóék teljes műsort adtak, tehát az operarészletek után menetrend szerint következtek a musical-, az operett- és a – Domingo szívének kedves – zarzuelarészletek. Kiderülhetett, hogy a nagy énekes egész jó kis Danilo (A víg özvegyből), hogy még táncolni sem restell, s persze kiderült az is, hogy a Hunyadi László nyitánya roppant idegenül hat az operett- és a zarzuelablokkok között. (Domingo állandó kísérőkarmestere, a jelentékenynek aligha nevezhető Eugene Kohn amúgy becsülettel megküzdött Erkel nyitányával.) És természetesen jöttek a ráadások, Pasztircsák Polinával közösen még a magyarul felhangzó Csárdáskirálynő-kettős, az Emlékszel még is sorra került: persze mókás kiejtéssel, de hát az kit érdekelt!
Vészesen közel az éjfélhez, a budapesti közönség még egyszer hálásan ünnepelhette Plácido Domingót. Nem azt tapsoltuk, hogy még képes ébren maradni ilyen késői órán az ő korában. Az ünneplés sokkal inkább annak szólt, hogy mi még itt élhetünk – az ő korában.
Papp László Sportaréna, augusztus 10.
