A zord bácsi, aki nem vette föl a mi Liszt Ferencünket a párizsi konzervatórium hallgatóinak sorába: valami ilyesmi juthat az eszünkbe, ha meghalljuk Luigi Cherubini nevét. Személye és munkássága valaha Beethovennek meg Napóleonnak imponált, ám Cherubini zeneszerzői újrafelfedezése bizony lassan halad. Pedig már annak is 62 esztendeje, hogy a Cherubini-revival hősnője, Maria Callas a repertoárjára vette az 1797-es Médée címszerepét, s megtette az elképzelhető legtöbbet e mitológiai tárgyú opera főalakjáért: a saját vonásaival ruházta fel és saját művészetének tragikus alapérzületével gazdagította a szerelmi bosszújában gyermekei életét kioltó varázslónő szerepét-szólamát. Mely szerep olyannyira Callasé lett, hogy utóbb Pasolini 1969-es filmjében énekszó nélkül is eljátszotta, s az operaközönség voltaképpen mindmáig az ő alakítását keresi az újabb és legújabb Medeákban. Az imént francia címén említettük az operát, noha Callas minden alkalommal olaszul énekelte e preromantikus művet, amely historikusnak nem nevezhető változatban hangzott fel akkortájt. A Callas Remastered sorozatban újra kihozott 1957-es stúdiófelvételen is így történt, ám problémát nem ez, hanem inkább Callas sérülékeny formája jelent. Megszólalásai azonban így is támadó erejűek, s valahányszor ajkát elhagyja a „sorte” (sors) szó, mindannyiszor feltárul előttünk a reménytelen végzet. A lemez másik főszereplője az aranygyapjas Iaszónt (Giasone) elszerető királylány alakítója, a 23 éves Renata Scotto, aki hibátlan formaérzékkel és üde szépségű hangon énekel, s aki épp a lemezfelvétel hónapjában ugrott be Callas helyére (Bellini: Az alvajáró) az Edinburgh-i Fesztiválon – s vált ezzel egy csapásra rivális operadívává. Kettejük művészi együttműködése – e háttér-információ ismerete nélkül is – nagy és drámai felhangú találkozás élményével dúsítja a Tullio Serafin által vezényelt stúdióprodukciót.
Warner Classics, 2014, 2 CD
alá
