Nem volt itt semmi látnivaló, csak egy tökéletes popkoncert. Nem késtek félórát, nem kaptak egymillió dollárt, és nem ráztak segget sem, hiszen az újságíróból lett énekesnő, Lauren Maybelly, aki anno a Guardian hasábjain szólalt fel az internetes szexuális zaklatás ellen, tudatosan kerüli, hogy önmagát szextárggyá stilizálva adja el a Chvrches nyolcvanas évekbeli szintipopot újrafazonírozó zenéjét.
Erre nincs is szükség, mert a szakítások hol álmos, hol dühös melankóliáját lebegős-levegős refrénekbe foglaló dalaik élőben is magukért beszélnek – nem is tehetnek mást, mivel amit a trió koncerten hozzájuk tesz, alig több a színpadra többévnyi garázszenélés után szerethető szerénységgel kiálló glasgow-i szomszédlány/fiú sármjánál. A show-t nem a két szám erejéig (az ambientesen hipnotikus High Enough To Carry You Over, plusz az Under the Tide) frontemberré előlépő Martin Doherty, és még csak nem is a kétévnyi turnézás alatt sokat fejlődött, a színpadon már nemcsak cövekelő, hanem körbeugráló Maybelly vitte el, hanem a törhetetlen kitartást és sérülékeny érzelmeket egyaránt megéneklő slágerek, amelyek közül a skótok által szigorúan tartott középtempót veretős dobgépre cserélő Keep You On My Side jelentette az egyik, a nagyszínpados lufieregető partinál is magasabbra emelő Empty Threat a másik csúcspontot. A többit pedig a maradék 11 sláger, köztük a Gun, a Recover, a Clearest Blue, a Make Them Gold, a Leave A Trace és a The Mother We Share.
Meglepetés (például a Bela Lugosi’s Dead átirata a Vámpírakadémia soundtrackjéről) nem volt, csak érvényesült a papírforma: a szintipop egyik legaktívabban körülrajongott zenekara a legjobb popkoncertet adta a Szigeten, amely alatt megszűnt a tér és az idő, és csak a világot egyszerű dallamokra meg óriási, ragadós refrénekre redukáló slágerek maradtak.
OTP Bank – A38 színpad, augusztus 15.
