Az imakönyvet a lubavicserek adták ki, akikről annyit azért mindenki tud, hogy imakönyv-ügyekben a legjobbaknak számítanak, mondjuk, ők az imakönyvszerkesztés és -kiadás Meinljei, ha nem túl frivol ez a hasonlat. De hát persze az.
Egy imakönyvön, különösen ha zsidó az illető, van mit szerkeszteni: a zsidó vallás többé-kevésbé teljesen mellőzi a keresztényeknél megszokott áhítatot, itt hosszú, még a gyakorlottak számára is olykor nehezen felfejthető szövegek vannak, amiket képtelenség kívülről bevágni és ledarálni, annyi a szöveg, hogy napi rutinra se nagyon van lehetőség. Az elmélyülés szellemi folyamat, ezeket az imákat inkább érteni kell, mint átélni. A megértéshez pedig, legalábbis nem szakemberek számára, elkerülhetetlen némi értelmezés is.
Az értelmezés első szintje szükségképpen a fordítás, ami egy imakönyv esetében a legenyhébben szólva is embert próbáló feladat, egy imakönyv ugyanis szükségképpen nem azon a nyelven van, amin az ember gondolkozni, még kevésbé, amin beszélni szokott. Az ilyesmiből jobbára burdúzus archaizálás szokott kerekedni - Simon Sároni fordító azonban talált valamiféle nyelvet, ami puritán, tiszta, mégis van benne valami ünnepélyesség, ahogy az értelem mindenhatóságára felesküdött vallás imáitól el is várja az embert.
Persze nem hibátlan a szöveg: aligha hihető például, hogy rabbi Jóchánán, a Cipész, még ha tényleg cipész volt is, valóban olyan gyűlésekről beszélt volna, amelyek önzetlen és konstruktív célokat szolgálnak. Cipész ide, Cipész oda, így rabbi Jóchánán, a Szakszervezeti Bizalmi beszélhetett volna, akit a hívők még a diaszpóra legsötétebb éveiben is kiröhögnének.
Másrészt egy ilyen imponáló filológiai és vallásbölcseleti apparátussal - a fordító mellett a szerkesztő és jegyzetíró Naftali Kraus érdemeiről sem illene megfeledkezni - összeállított könyvbe ennyi igazán belefér.
Harmadrészt pedig egy imakönyvről, még ha ilyen példásan szerkesztett is, mint ez, nem nagyon van mit beleszólni: vagy hisz az ember istenben, vagy nem, és akkor nem ért egy szót sem az egészből, már a legelső - vagyis, zsidó imakönyvről lévén szó, a legutolsó - oldalon lévő első imádságban (ébredéskor, kisgyerekek számára) is azt kell mondani, hogy "Köszönöm neked, örökké élő Uralkodó, hogy irgalmadban visszaadtad belém lelkemet: nagyon megbízható vagy!". Azért ez mégiscsak túlzás, lehet, hogy tényleg örökkön él, és jobbára uralkodik is, hogy sokat köszönhet neki az ő választott népe, de Auschwitz után pont a megbízhatóságáért dicsérni kissé túlzott lelkesedésnek, afféle hurráoptimizmusnak tűnik. Ami szokatlan vonás egy imakönyvtől. De ez már nem a szerzők, hanem - mondjuk így, jobb körülírás híján - a címszereplő hibája.
A Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület kiadása, Budapest, 1996
