Kemény dió Ferruccio Busoni, az olasz nevű
és származású német komponista Faust-operája. A nagy témához méltóan és egyszersmind a szerző erejét felülmúlóan ambiciózus, mélyen eklektikus és befejezetlen mű a Doktor Faust, amely lassan száz év elteltével is megmaradt nyugtalanító és izgalmas kísérletnek, az előadói és a befogadói nyitottság meg fantázia közös próbájának. Nem az a mű tehát, amelynek magyarországi bemutatását bárki számon kérte volna bármely operaházi vezetésen, s így aztán annál inkább üdvözlést érdemlő a tett, amely ha csak két alkalomra és részleges szcenírozással is, de elénk bocsátotta Busoni operáját. Illetve jöhet máris a pontosítás: az opera nagyjából felét, viszont azt jócskán a félszcenírozás szokott szintje fölött. A kivonatos változat zenei és dramaturgiai szempontból életképesnek bizonyult, míg a Szabó Máté által megrendezett előadás egyszerre mutatkozott hatásosnak és alulpróbáltnak. Erős képek és jelenetek körvonalazódtak a színpadon, néhol a közönség empátiájára is hagyatkozva, ám összességében figyelemre méltó keretet kínálva a főszereplők számára, akik közül a bariton Faust megformálója, Szegedi Csaba a szólamért megküzdő tudós- és művészalakot, míg László Boldizsár grimaszokban gazdag Mefisztót mutatott. A legnagyobb sikert Bátori Éva aratta, aki pármai hercegnéként nem csupán intakt hangját és előadói kultúráját, de testmeleg alakításának egészét megbámultatta velünk. Akárcsak az évad elején, a Doktor Fausttal majdnem egyidős Dohnányi-opera, A tenor bemutatóján, úgy karmesterként most is Vajda Gergely vállalkozott a repertoárszínesítő experimentumra: a Busoni-zene eklektikus jellegét érzékletesen és példás arányérzékkel, az operai hatások iránt mindenkor fogékonyan kijátszva. Elsősorban alighanem az ő érdeme volt, hogy a közönség tartózkodó bizalmatlansága tartózkodó rokonszenvvé változott át a másfél órás előadás végeztére.
Magyar Állami Operaház, május 22.
