Nos, a felkérés óta eltelt két év, s az idős rendező egészségben színpadra állította A varázsfuvolát: az operát, amely hosszú évtizedek óta alaposan megizzaszt minden rendezőt, aki csak számot vet a darab egymással (és korunkkal) vajmi nehezen összehangolható jellegzetességeivel és jelképeivel, mesés és előítéletes mozzanataival. Ámde Szinetár Miklós sosem a homloka verejtékével rendezett, most pedig jószerint saját életbölcsességeinek és deklarált életstratégiáinak tárházává alakította A varázsfuvolát, s bizony még azt sem állíthatjuk, hogy ebből nem kerekedett ki élvezhető előadás.
Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Mondjuk az operajátszásban a játszás, a játék működtetését, ami ebben az esetben leginkább Papageno vásott (és sok ponton már gyermekelőadásokra kalibrált) daljáték-, sőt népszínműhumorának restelkedés nélküli elszabadulását jelentette. Vagyis minek agyaskodni ott, ahol a közönség nevet? S még inkább a szinetári életfilozófia sarokállításait sulykolta az előadás fővonala, azaz Tamino (és vele Pamina) útja. A Taminót üldöző sárkánykígyó a kivetítőn az erőszakos társadalmi zavargások képeiből áll össze; Taminóra csak ráaggatják a hercegi szerepet, ahogyan utóbb ráadják a beavatotti tagság gúnyáját is; Sarastro és az Éj királynője pedig elsősorban hatalmi pozíciók erőszakos betöltői, ha szemre más-más eszközökkel dolgoznak is. A magyar nyelvű előadáson a szöveg néhány mondata - Szinetár Bergman-filmélményéről is számot adva - a feliratozón is megjelenik, köztük az alábbi igazság nem csupán az eredeti felhangzásakor, de a darab legvégén is: "Csak egyszer élsz." Az Éj királynőjének hölgyei ám váltsanak rögvest köpönyeget úrnőjük bukásakor, de az urbánus Tamino és Pamina inkább ábránduljon ki az ilyen közösségekből, s civil farmerre visszaváltva a népies Papageno-Papagena párral sörözzenek egy jót. "Kint egy mezőn az ember jobban érzi magát, mint egy sötét szobában lecsukva fejjel lefelé, összekötött kézzel" - idézhetnénk párhuzamképpen a Petőfit elemző Karinthy Frigyest, de ha tán földszintesnek érezzük is a szinetári üzenetet, az éppenséggel nem állítható, hogy ne rezonálna létező érzésekre és hangulatokra, életigazságokra - és élethazugságokra.
Ahogyan Szinetár, úgy a bemutatót vezénylő Kovács János se a teóriák embere, s alkalmasint nehéz lenne a munkája mögé metafizikai dimenziókat odaképzelnünk. Viszont egy teljes estén át pillanatnyilag az ő keze alatt bizonyul a legösszeszedettebbnek az Opera zenekara, amely mindvégig pregnáns és fegyelmezett játékkal örvendeztet. (Valósággal egy másik együttes az előző napi főpróbán játszó zenekarhoz képest, jóllehet azok ugyanők voltak - más vezénylete alatt.) Kovács képes érvényes zenei tartalommal kitölteni az estét, s mintaszerűen biztos támaszt kínál az énekesek számára. Akik között az első szereposztásban több jelentős művész és személyiség akad, mindenekelőtt a Paminát lányhumorral és mély asszonyi lírával, valamint kiemelkedő prózázással, s persze eszményien szép szólamformálással felragyogtató Rost Andrea. A másik sztár, Miklósa Erika kevesebb lélekkel, de hosszabb combbal hozza a tőle kötelezően elvárt bravúrt: nemzetközi sikerszerepe, az Éj királynője a mostani bemutatón is tündökölt, habár a gyilkos második áriában akadt egy-két problematikus passzázs. A másik szereposztásból kényszerűen beugró Sarastro, azaz Kovács István teljes rokonszenvünket bírja: komoly játék- és énekkultúra, mindig elegáns színpadi kiállás, igazi formátumos figura, éppen csak néhány hang és a kitelt gazdagság érzete hiányzik nála a szólam legaljához. Klein Ottokár a rendezői koncepciótól függetlenül is eléggé hétköznapi Tamino, míg a Parázsfuvolácskában Taminóként remeklő Megyesi Zoltán a rutin nyomán itt ráosztott Monostatos karaktertenori szerepében színészileg most kevesebbet ad a tőle megszokottnál. Alighanem azért, mivel a szerecsenfigura immár hagyományos kimosdatása ezúttal nem párosult érdemi és jól kijátszható rendezői ellentételezéssel. A Papagenót alakító Haja Zsolt látható élvezettel hozza a természet egyszerű gyermekét, igazi naturbursch, akinek mindemellett életerős és szép bariton hangja van.
A produkcióban főszerep jutott a díszleteknek, s különösen a vetített látványnak (díszlet: Horgas Péter). Sok gusztusos és néhány közhelyes mozzanat sorából kiemelkedve különösen emlékezetes marad a Képária megoldása: Pamina, azaz Rost Andrea arcképe a szerelmes tenorária alatt egyre át- és átalakult a háttérre kivetítve, Nofertititől Andy Warhol Marilynjéig ügyesen végigúsztatva a művészettörténet századain. Az örök nő, a nő örök - elmondva ez sem agysebészet, de a látványtól nehéz lett volna megtagadni a tetszésünket.
Erkel Színház, április 12.
