Koncert

Éjszaka vörösben

XXL az Akváriumban

  • - minek -
  • 2012. július 21.

Zene

Jamie Stewart, a kortárs artisztikus rock/avantpop (és még sorolhatnánk a hülye címkéket) zseniális koboldja sosem volt az a remeteszerűen magányos alkotó - habár az is igaz, hogy személyében jelenti a folytonosságot a még tíz éve létrejött, immár legendás hírű Xiu Xiu formációban.

Az önmagában is már két évtizede létező Larsennel, az egykor Michael Gira (Swans) által protezsált és kiadott, Jarboe-val is koncertező olasz experimentális/posztrock kvartettel való együttműködése, az XXL sem új keletű. 2005-ben és 2007-ben is kiadtak egy-egy közös albumot (ezek a meghökkentő ¡Ciaütistico!,illetve a ¿Spicchiology? címet viselik), legfrissebb zeneanyaguk pedig Düde néven jött ki, és remek alkalmat kínált arra, hogy egy, a budapesti Akváriumot is érintő koncertturné keretében mutassák be a közönségnek. (Csak zárójelben jeleznénk, hogy Jamie Stewart kreatív szorgalomból mindenképpen csillagos ötöst érdemel, hiszen nemrég jelent meg a legújabb, kiváló Xiu Xiu-album is Always címen - de erről majd egy más alkalommal bővebben).


Fotó: Galló Rita

 

 

Az öt zenész előbb taktikusan kivárja, amíg az előtérben a németek leküzdik a dánokat, s csak a lefújás után lépnek a vörös fényben fürdő színpadra. A viszonylag szűkre szabott, de dramaturgiailag kiválóan felépített koncert első része a zenei kísérleteké - mintha csak a közönség tűrőképességének határait próbálnák kitapogatni. A vastagon odakent elektronika és a néha szokatlan formában kezelt, de hatásosan effektezett hangszerek együttes hatása, mondhatni, hipnotikus: az első hallásra csak kavargó hangmassza szép folyamatosan rendezett és nagyon is érzéki struktúrává áll össze, miközben a hangok jól megdolgozzák hallójáratainkat. A drone-ban gazdag részeket viszont rendre lendületes, már majdnem táncra késztető darabok váltják - ilyenkor azután kihasználják, hogy a Larsen két gitárosát, a tar fejű, nagy szakállú, kalapos Fabrizio Modonese Palumbot és Roberto Clementét jelenlétével támogatja a színpadon az olaszok koszorújában szorgoskodó Jamie Stewart is. Ne holmi gitárpárbajra gondoljunk, hiszen ők hárman a szólamokat és feladatokat tökéletesen elosztva pengetnek, az összhatás pedig néha (a jól poentírozott csúcspontokon) olyan sodró, mintha visszarepültünk volna a késő nyolcvanas évekbe egy jó kis Sonic Youth-koncertre (bár az XXL hangsúlyozottan máshogy jó). Nem lehet ilyenkor nem észrevenni, mennyire precíz és energikus dobos Marco Schiavo, s hogy a zenekar titkos demiurgosza voltaképpen a billentyűs, elektronikus varázsló Paolo Dellapiana, aki néha nyakába veszi alaposan beeffektezett harmonikáját is. Meglepetéseknek sem vagyunk híján: néha - az apróbb, elektronikusan kivitelezett audioroncsolásoktól eltekintve - kifejezetten szép, afféle dreampopos dallamok gördülnek ki szorgos kezük alól, a fejhangú vokálját ezúttal is bevető Jamie Stewart pedig már a Xiu Xiuban is igazolta, hogy még a leghajmeresztőbb szövegi tartalmakat is képes szinte fülsimogatóan kellemes s eközben izgalmas zenei köntösbe öltöztetni.

A stiláris hatások és a hangulati elemek ravasz váltogatása (drone-ra kis shoegaze, majd egy szinte idilli folkos ballada) mintha csak a finálét készítené elő. A sok-sok stílusgyakorlat után teljes erejében áll előttünk a kvintett: lendületes ritmikai alapokkal megtámogatott, glitchy elektronikával fűszerezett, szinte álomszerű gitárfüggönnyel borított hangszoborban gyönyörködhetünk, amelybe tökéletesen illeszkedik Stewart jellegzetesen fátyolos vokálja is. Kis csalódás, hogy csak egy szűk órányit játszanak - pont akkor hagyják abba, amikor már napestig elhallgatnánk.

Akvárium, június 17.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.