Az önmagában is már két évtizede létező Larsennel, az egykor Michael Gira (Swans) által protezsált és kiadott, Jarboe-val is koncertező olasz experimentális/posztrock kvartettel való együttműködése, az XXL sem új keletű. 2005-ben és 2007-ben is kiadtak egy-egy közös albumot (ezek a meghökkentő ¡Ciaütistico!,illetve a ¿Spicchiology? címet viselik), legfrissebb zeneanyaguk pedig Düde néven jött ki, és remek alkalmat kínált arra, hogy egy, a budapesti Akváriumot is érintő koncertturné keretében mutassák be a közönségnek. (Csak zárójelben jeleznénk, hogy Jamie Stewart kreatív szorgalomból mindenképpen csillagos ötöst érdemel, hiszen nemrég jelent meg a legújabb, kiváló Xiu Xiu-album is Always címen - de erről majd egy más alkalommal bővebben).
Fotó: Galló Rita
Az öt zenész előbb taktikusan kivárja, amíg az előtérben a németek leküzdik a dánokat, s csak a lefújás után lépnek a vörös fényben fürdő színpadra. A viszonylag szűkre szabott, de dramaturgiailag kiválóan felépített koncert első része a zenei kísérleteké - mintha csak a közönség tűrőképességének határait próbálnák kitapogatni. A vastagon odakent elektronika és a néha szokatlan formában kezelt, de hatásosan effektezett hangszerek együttes hatása, mondhatni, hipnotikus: az első hallásra csak kavargó hangmassza szép folyamatosan rendezett és nagyon is érzéki struktúrává áll össze, miközben a hangok jól megdolgozzák hallójáratainkat. A drone-ban gazdag részeket viszont rendre lendületes, már majdnem táncra késztető darabok váltják - ilyenkor azután kihasználják, hogy a Larsen két gitárosát, a tar fejű, nagy szakállú, kalapos Fabrizio Modonese Palumbot és Roberto Clementét jelenlétével támogatja a színpadon az olaszok koszorújában szorgoskodó Jamie Stewart is. Ne holmi gitárpárbajra gondoljunk, hiszen ők hárman a szólamokat és feladatokat tökéletesen elosztva pengetnek, az összhatás pedig néha (a jól poentírozott csúcspontokon) olyan sodró, mintha visszarepültünk volna a késő nyolcvanas évekbe egy jó kis Sonic Youth-koncertre (bár az XXL hangsúlyozottan máshogy jó). Nem lehet ilyenkor nem észrevenni, mennyire precíz és energikus dobos Marco Schiavo, s hogy a zenekar titkos demiurgosza voltaképpen a billentyűs, elektronikus varázsló Paolo Dellapiana, aki néha nyakába veszi alaposan beeffektezett harmonikáját is. Meglepetéseknek sem vagyunk híján: néha - az apróbb, elektronikusan kivitelezett audioroncsolásoktól eltekintve - kifejezetten szép, afféle dreampopos dallamok gördülnek ki szorgos kezük alól, a fejhangú vokálját ezúttal is bevető Jamie Stewart pedig már a Xiu Xiuban is igazolta, hogy még a leghajmeresztőbb szövegi tartalmakat is képes szinte fülsimogatóan kellemes s eközben izgalmas zenei köntösbe öltöztetni.
A stiláris hatások és a hangulati elemek ravasz váltogatása (drone-ra kis shoegaze, majd egy szinte idilli folkos ballada) mintha csak a finálét készítené elő. A sok-sok stílusgyakorlat után teljes erejében áll előttünk a kvintett: lendületes ritmikai alapokkal megtámogatott, glitchy elektronikával fűszerezett, szinte álomszerű gitárfüggönnyel borított hangszoborban gyönyörködhetünk, amelybe tökéletesen illeszkedik Stewart jellegzetesen fátyolos vokálja is. Kis csalódás, hogy csak egy szűk órányit játszanak - pont akkor hagyják abba, amikor már napestig elhallgatnánk.
Akvárium, június 17.
