Most azonban a mű szociológiai, illetve filmtörténeti vetülete érdekes igazán. Stanley Kramer többszörös Oscar-, Golden Globe- stb. díjas filmjének remake-jéről beszélünk ugyanis, ami majdnem annyira halálra ítélt vállalkozásnak tűnhet, mint a megaklasszikust újraforgató Gus van Sant Psychója. Ám az alkotók nem szolgalelkűen kopíroztak, hanem csavartak egyet a cselekményen, hátha attól eredetibb lesz: felcserélték a színeket. A bőrszíneket. Egykor Sidney Poitier brillírozott a fekete férjjelöltként, akit igencsak próbára tett a Spencer Tracy-Katharine Hepburn család. Ma Kutcher csöppen egy jómódú fekete família életébe. Vajon ettől aktuálisabb, igazabb a képlet? William Rose személye - ő annak idején a Találd ki, ki jön ma vacsorára forgatókönyvírója volt - indokolná a döntés helyességét. A dolog cselesen kétoldalú, és ezért lehet autentikus: amerikai film a fekete rasszizmusról vagy arról, hogy nem csak ők rasszisták. Kár, hogy a dialógusíró nem aknázta ki megfelelően a fekete-fehér helyzet kínálta szópárbajok lehetőségét. Kevesebb burleszkkel és több találó szöveggel (pl. amikor Simon érkezésekor kijelenti, hogy igazán mondhatták volna, hogy feketék) akár hibátlan vígjáték is lehetne.
Nincs dühítőbb annál, amikor egy film gazdag tematikája kibontatlanul marad, és helyette a címe jelzi a metamorfózist: a Guess Who's Coming to Dinner-ből 2005-re csak Guess Who maradt. Hollywood gyakori mélyrepüléseihez képest azonban feledhető a felületesség; így, messziről és hunyorítva A csajom apja még mindig egy vicces, szórakoztató darab.
Az InterCom bemutatója
