Magyar Narancs: A közönségnevelés és az ismeretterjesztés egyre fontosabb témává válik a klasszikus zene világában. Te a legkülönfélébb szinteken vállalsz ilyen jellegű feladatokat: a kisgyerekek számára tartott ismeretterjesztő koncertektől a felnőtteknek szóló rádió-előadásokon át egészen a zenei könyvkiadásig.
Fazekas Gergely: Én élményterjesztést mondanék ismeretterjesztés helyett, mert az ismeretnek csak annyiban van haszna a zene befogadásában, ha valami pluszt tud hozzáadni az élményhez. Önmagában ugyanis semmi jelentősége nincs annak a tudásnak, hogy 1784-ben milyen zongoraversenyeket írt Mozart. Csak akkor válhat ez fontossá, ha a korszakba vagy Mozart életébe való bepillantás közelebb tud vinni az élményhez, ha személyesebbé tudja tenni a viszonyunkat egy-egy műhöz. Adatok helyett azt kellene átadnunk, hogy számunkra milyen értékeket nyújt egy-egy zene, egy-egy zeneszerzői életmű. Hogy a klasszikus zene rólunk szól.
MN: Pár nemzedékkel ezelőtt ezt a nevelői-terjesztői tevékenységet a "legyen a zene mindenkié" jelszavával s egyfajta nemzeti-népi ethosz szellemében gyakorolták. Téged ma mi motivál?
FG: Kodályék a "zene" kifejezésen a nyugati művészi zenét és a népzenét értették a 20. század elején jellemző eurocentrikus, a 19. századtól örökölt zenefogalomnak megfelelően. "A Zene" - határozott névelővel és nagy Z-vel - ma már nem létezik, hanem különböző zenék vannak körülöttünk plurális összevisszaságban, amelyek közül az egyik legizgalmasabb, legalábbis számomra, a klasszikus hagyomány. És bár amúgy zenei mindenevő vagyok, nyilván engem is ennek a patinás tradíciónak a népszerűsítése foglalkoztat. A klasszikus zene fölött régóta kongatják a vészharangot, de még mindig létezik és hat. Abszolút számokat és a teljes földkerekséget tekintve ma sokkal többekhez jut el Mozart, mint a maga idejében, közben mégis okkal az az érzésünk, különösen itt, Európában, hogy nagyon sokan nem részesülnek ebből a kincsből. Engem ennek a kincsnek a megosztása motivál: ezt vehetjük akár naiv idealizmusnak is.
MN: Vészharangot említettél, s valóban, a komolyzenei világban kimutatható némi válsághangulat. Másfelől viszont a jelen akár aranykornak is tűnhet, elvégre a hozzáférés lehetősége korábban elképzelhetetlen mértékben megnőtt.
FG: Saját magamon és most már a lányaimon is azt látom, hogy ledőltek azok a falak, amelyekkel a különböző műfajokat és stílusokat elhatároltuk egymástól. Ebben a szituációban a magamfajta naiv idealista dolga a népszerűsítés mellett egyfajta idegenvezetés is, hiszen valóságos zenei és információdzsungelben kell eligazítani a közönséget. Zenetörténészként egyébként borzasztó izgalmasnak tartom, hogy olyan korban élhetek, amikor a paradigmaváltást a bőrünkön érezzük. A digitális korszak olyan radikális átalakulást hoz, amelyhez fogható földindulás a zenetörténetben csak a kottaírás vagy a kottanyomtatás feltalálása volt: mindkettő alapvető hatást gyakorolt a zene előállítására, befogadására, fogyasztására, végső soron magára a zene fogalmára. Nem tudom, mi lesz, de optimista kíváncsisággal várom a fejleményeket. És ez a klasszikus zenére is vonatkozik. Lehet, hogy más lesz a szerepe, mint korábban, de ugyan miért baj, ha változnak a dolgok? Nem féltem a klasszikus zenét. Jól van, most beszéltem vele, mindenkit üdvözöl.
MN: A Zeneakadémia ifjúsági programjai, a "Liszt-kukacok akadémiája" koordinátoraként mit tekintesz elsődleges feladatnak a közönségnevelésben?
FG: Amikor még a Zeneakadémia felújítása előtt Batta András felkért a majdani ifjúsági programokról való gondolkodásra, hamar nyilvánvalóvá vált a fő feladat: magától értetődővé és rokonszenvessé kell tennünk a gyerekek számára a Zeneakadémiát mint helyet, ahová azután kedvük lesz újra és újra eljönni. Ennek eléréséhez pedig nagyon fontos, hogy mellőzzük a hagyományos szocialista módszereket, például a kötelező koncertlátogatások gyakorlatát.
MN: Ebben segítenek az olyan akciók, mint a hírekbe is bekerülő zeneakadémiai legóépítés?
FG: Igen, mert a közvetlen élmény a legfontosabb. Persze el lehet magyarázni a 6-10 éves gyerekeknek, hogy a hegedűs balra ül a karmestertől, a trombitás meg valahol hátul, de mennyivel érdekesebb és személyesebb, ha ennek a hegedűsnek vagy trombitásnak a legófiguráját ő maga rakhatja be a zenekari helyére. S ráadásul ennek a legó-Zeneakadémiának van egy hardcore marketinghaszna is, hiszen emiatt jönnek el a gyerekek, de a Liszt-kukac-foglalkozásokon közben észrevétlenül megismerkednek egy hangszerrel, egy ritmusképlettel, egy operarészlettel és egyáltalán: szokják a közeget. A kisgyerekek egyébként még tényleg mindenre nyitottak, mert nem műfajokban vagy stílusokban, s főképp nem sztereotípiákban gondolkodnak. Eljön aztán egy életszakasz, amikor a klasszikus zene sokak számára furcsa, idegen, feszélyező dologgá válik. Hogy kamaszkortól felfelé hogyan lehet behozni a fiatalokat, az már jóval keményebb dió, de náluk is a közvetlenség, a direkt élmény a kulcs. A minap járt a Zeneakadémián a finn hegedűs, Pekka Kuusisto, aki döbbenetes jelenség: úgy létezik a pódiumon, mint egy popsztár, és közben úgy hegedül Bachot, ahogy csak nagyon kevesen. És az egész működése valami olyan természetességet sugároz, ami minden közvetítői tevékenységet feleslegessé tesz, anynyira őszinte és elementáris. Ebben a szellemben kellene nekünk is finomhangolást végeznünk, mert az biztos, hogy nem Bachhal és Mozarttal van baj, és nem is a gyerekekkel.
