Hangkereskedők

A muzsikust a közönséggel összekapcsoló láncolatban számos közvetítő keresi a kenyerét. Kik ők, mi a dolguk, és hogyan működik a koncertpiac? Hogyan talál egymásra a klasszikus zene és a közönség?

Az impresszárió vagy az ügynökség eljuttatja a művészt a koncertszervezőhöz, a koncertszervező a rendező vagy befogadó intézményhez, amely viszont a maga részéről arról gondoskodik, hogy a közönség megfelelő helyen, áron, időben meghallgathassa – éspedig kellő számban ahhoz, hogy ez mindenkinek megérje.

Klasszikus impresszárióból, aki valóban személyesen törődik az általa képviselt és őt ezért megfizető művésszel, világszerte sincs sok, itthon pedig a szakmát professzionálisan és sikeresen jószerivel csak Körner Tamás, a Budapesti Fesztiválzenekar korábbi ügyvezető igazgatója műveli. Az állami hangversenyipar korában, egészen más körülmények között Gedényi Ildikó volt a művészpályák legismertebb gondozója, akinek Kocsis Zoltán vagy Schiff András is sokat köszönhetett. Ahogyan Csonka András, a Zeneakadémia Koncertközpontjának vezetője elmondta, a Zeneakadémia feltett szándéka, hogy növendékeinek professzionális segítséget nyújtson karrierjük beindításához. Ehhez nemcsak az kell, hogy az akadémia tekintélyének természetes hátszelével kiajánlják őket, hanem demóanyagokat kell készíteni, honlapokat rendbe tenni, versenyszereplések előkészítéséhez próba- és fellépési lehetőségeket biztosítani. Remélik, hogy a szándékhoz hamarosan megkapják a megfelelő anyagi és személyi feltételeket is.

 

Kinek kell az impresszárió,
és kinek nem?

Ahogyan az anekdota szerint a karmesterként is működő Mahler úgy nyilatkozott privátim, némi önmegsemmisítő iróniával, hogy karmesterre valójában nincs szükség, a zenész nélküle is eljátssza a darabot, Körner szerint a muzsikus is elboldogulhat impresszárió vagy ügynökség nélkül. Csak nehezen. Kétféle muzsikusnak nincs ügynöksége, a pályája elején álló kezdőnek, illetve számos, világszerte befutott és keresett szólistának vagy karmesternek (például Fischer Ivánnak), aki már fölöslegesnek tarthatja, hogy gázsija 10–25 százalékát kifizesse egy ügynökségnek, miközben az internet korában egy titkárnő le tudja levelezni, ami a fellépéseihez (vagy az elhárításukhoz) szükséges. A Művészetek Palotája (Müpa) számos olyan fellépővel köt szerződést, akik már nem alkalmaznak ügynököt, ez mindkét félnek jobban megéri. A kezdő és a sztár két véglete között álló művész számára azonban a jó impresszárió aranyat ér: ismeri művésze igényeit és képességeit egy­aránt, értően irányítja és közvetíti azokhoz a koncerthelyszínekhez, amelyek tovább viszik az anyagi és művészi siker felé, éspedig az impresszárió legértékesebb eszközével: a koncertrendezőkkel, fesztiválokkal, operaigazgatókkal stb. ápolt jó személyes kapcsolatai révén. Ahhoz, hogy egy művész eljuthasson az értékének megfelelő dobogóra, a művészi kvalitáson túl a legfontosabb a személyes kapcsolat, aminek kiépítése és fenntartása fáradságos és időigényes, különösen manapság, amikor még kiváló művészből is sokkal több van, mint amennyi koncertlehetőség, azaz fizetőképes kereslet.

A művészeknek már egy impresszárióhoz vagy ügynökséghez bejutniuk is nehéz – elárasztják őket videókkal, demófelvételekkel, szakmai önéletrajzokkal, ajánlólevelekkel, koncertmeghívásokkal. Az ügynökségek tehát nagy kínálatból válogatják ki azokat, akikben sikert látnak, egyszerűbben szólva: akikből hasznot remélnek. A legjobbakra, legígéretesebbekre vadászó ügynökségek ott ülnek a nagy versenyeken, hogy a győzteseknek azonnal ajánlatot tehessenek. Ám ekkor még mindig nem biztos, hogy hamar létrejön az áhított találkozás a művész és a közönség között. A zenepiac is globális, nagy ügynökségek uralják a szakmát, amelyek igencsak felduzzasztották a művészlistájukat; amint számos művész tanúsítja, közvetítő szerepüket gyakran már jószerivel arra redukálják, hogy időpontokat egyeztetnek a koncerthelyszín és a művész között. Arra, hogy erőfeszítéseket tegyenek minden művészük promotálásáért, már nincs kapacitásuk, és a személyesség is nagyrészt hiányzik a kapcsolatukból.

A művész a koncertfelkérést vagy közvetlenül a koncertrendezőtől kapja, ahol, mondjuk, épp egy sikeres fellépése volt, vagy ahova eljutott ilyennek a híre – ez a legtermészetesebb –, vagy az ügynökségen keresztül, amely jó esetben elvégzi helyette az öneladás munkáját. Egy jól bejáratott művész–ügynök–koncertrendező kapcsolatrendszerben sokszor már nem is szétszálazható, ki hozta a koncertfelkérést, a művész maga vagy az ügynök. Ez az arány Körnernél nagyjából egyharmad/
kétharmad; ez természetes is, hiszen a művész és az ügynök kapcsolatrendszere nem fedi pontosan egymást. Tehát a legnagyobb sztárok kivételével egy művész se dőlhet hátra, hogy majd kapok elég koncertet az ügynökömtől. A nagy ügynökségek akkor is megkapják a százalékukat (az ügynök-művész szerződések adott térségre gyakorlatilag mindig exkluzívak), ha a koncertmeghívások túlnyomó részét maga a művész hozta. A jó ügy­nök­ség/imp­resszárió egyébként nemcsak az, ami/aki a művészének megfelelő számú koncertet hoz, jó kondí­ciókkal, hanem aki arra is figyel, hogy mi és mennyi a legjobb a muzsikus művészi fejlődéséhez. Abban is felelőssége van, hogy milyen imázst segít kialakítani – ha például valakit a közönség kamarazenésznek ismert és könyvelt el, abból nagyon nehéz sikeres szólistát csinálni. Pauk György mesélte, hogy amikor Frankl Péterrel és Ralph Kirshbaummal megalakították a triójukat, egy angol szakember figyelmeztette őket: a túl sok triófellépés bezavarhat a szólókarrierjükbe (nem is játszottak többet évi átlag tíz triókoncertnél).
A rossz ügynökség többek között az, amely – a szokásos és szükséges fotózáson, plakátozáson, honlapokon, Facebookon, Youtube-on túl – olyan eszközökkel is igyekszik közfigyelmet, azaz verseny­előnyt biztosítani a művésze számára, amelyeknek a művészethez vajmi kevés közük van (némiképp Zsazsa Gabor tanácsát követve, miszerint mindegy, mit, csak beszéljenek rólad). Körner konkrét példáit idézve: mondjuk, vörös zokniban lépteti föl a művészt, vagy elhíreszteli róla, hogy farkasokkal szokott aludni.

 

Bizalom, ízlés és címlista

A művészt eladni akaró impresszárió/ügynökség és a művészeket megvenni (felléptetni) akaró koncertrendező egyaránt érdekelt az anyagi sikerben, és mint minden piaci tranzakcióban, az egyik sarkalatos tényező a bizalom. A koncertrendezők olyan ügynöktől vesznek adott esetben még nem nagyon ismert művészt, akinek az ítéletében, ízlésében és eljárásaiban megbíznak. A bizalmat természetesen az ügynök művészlistája is erősíti: akinél sok jó művész van, arról tudható, hogy nem fogja égetni magát egy gyengébb ajánlásával. Ugyanez vonatkozik – többnyire legalábbis – arra az esetre, ha egy művész ajánl művészkollégát. Schiff András például segített Várjon Dénes nemzetközi sikerének alakulásában az ajánlásával (pedig azonos hangszeren játszanak).

Minden közvetítő nagy kincse a kapcsolat, ami többek közt a címlistában materializálódik. A jó esetben többezres címlistára (fesztiváloknak, koncertrendezőknek, operaházaknak, de koncerteket rendező bármilyen entitásnak, egyetemnek, városnak stb.) rendszeresen – legalább negyedévenként – küldenek tájékoztatást a művész vagy együttes lehetősé­geiről, koncertjeiről, felvételeiről. Jó, ha az ügynök jelen van a művésze koncertjén, mert ha az sikeres, ott helyben el lehet intézni egy következő meghívást. Szintén jó meghívni a művész koncertjére annak potenciális vevőjét, vagyis egy szólistához például egy karmestert vagy egy zenekar igazgatóját. Az anyagi kondíciókról az ügynök tárgyal – ő lehet kemény, filléreskedő, sőt, ez a dolga.

A művészek „beárazása” ugyanolyan kritériumok szerint történik, mint bármilyen árué: mindent összevéve a kereslettől és a kínálattól függ. Itt is érvényes, hogy nem mindig a konkrét gázsi a legfontosabb: a legkiemelkedőbb helyszínek megengedhetik maguknak, hogy kevesebbet fizessenek – Bayreuthba kisebb fellépti díjért is elmehet az operaénekes, mint a saját otthoni operaházába, hiszen az ottani szereplés jó esetben egyéb meghívásokkal gazdagítja majd őt. A gázsik szóródása óriási. Egy szólista egy fellépésért néhány ezertől 30–40 ezer euróig is kérhet, illetve kaphat. A világ néhány leghíresebb zenekara akár 200 ezerbe is kerülhet, a következő, még mindig nagyon híres kategória 80–120 ezerbe (de ebben benne van a szólista, a karmester és az utazás is). Ezért kevés a helyszín, amelyik ilyesmiről egyáltalán tárgyalhat. Kamaraegyüttesek szólistával együtt 15 és 40 ezer között kaphatók. A Müpa a teljes műfaji sokféleséget beszámítva fellépésenként 10 és 100 ezer euróért tudja megteremteni kínálatának legkiválóbb koncertjeit. Egy szólista szerződtetése kevesebbe kerül, ha nem a saját kísérőjét, kísérő együttesét hozza, hanem elfogadja a hazait. Az operaénekesek többet kapnak, mint a hangszeresek, a karmesterek érthető módon szintén többet, mint a szólista. Vannak közismerten túl drága művészek, a koncertrendező pedig eldönti, hogy akar-e csillagászati összeget fizetni neki, még ha nyilván lenne is rájuk közönség. Koncertrendezői oldalról nézve Magyarországnak már rég megszűnt a „szegény keleti ország” státusza, ilyen alapon nemigen lehet lejjebb szorítani egy művész vagy egy együttes gázsiját. A gázsik ugyanakkor gyakorlatilag mindig tárgyalhatók, vevői és eladói oldalról egyaránt, nagy általánosságban akár 15–20 százalékos eredménnyel is.

A művész/együttes következő közvetítője a koncertrendezők számos válfaja. Ennek sokféleségéből most csak két eminens hazai helyszínt, a Zeneakadémiát és a Müpát kiválasztva, Csonka András és Káel Csaba is komolyan vette a költőinek látszó kérdést, hogy mennyire engedi meg magának az adott intézmény az értékorientáltságot, amit persze intézményük jellegéből adódóan különbözőképpen valósítanak meg. A Zeneakadémia például a kamarazene erős megjelenítésével szándékozik jó irányban „kockáztatni”, tudván tudva, hogy eddigi sikereik esetleg részben az intézmény újranyitását övező figyelemnek is köszönhetők, tehát erre tudatosan rá kell erősíteni. Egyetlen helyszín sem nélkülözheti a biztos közönségvonzó és referenciaképző sztárokat, de szerencsére ebben is tudnak merészek és érdekesek lenni, lásd például az Ian Bostridge– Thomas Adès-páros decemberi Téli utazását a Zeneakadémián.

 

A szponzor „teáztatva” jó

A koncertrendezők, illetve -helyszínek a minőségi túlkínálat miatt jó helyzetben vannak – megkapják a nagy és kis ügynökségek pré­mium ajánlatait, és kezdődhet az egyezkedés. A koncertszervezői palettán Jakobi László egyszemélyes szervezetet tart fenn. Maga is muzsikus, tehát ismeri a muzsikusok igényeit, de a közönséget, a koncerthelyszíneket és a támogatói oldal (például a szponzorok) elvárásait is. Ez utóbbiak is nyilvánvaló kulcsszerepet játszanak, hiszen tőlük származik a költségvetés egy jelentős százaléka, tehát tudni kell velük bánni (Moldován Domokos régi szép szavával élve: „Megyek teáztatni!”). Jakobi a húsz­ezres címlistájával, jól strukturált értékesítési módszerével telt házas koncerteket képes produkálni; bérletben eladja a jegyek 70 százalékát. A jelentős részben költségvetési forrástól függő intézményekkel ellentétben ő tervezhet évekkel előre, mert csak saját munkaerejével dolgozik, s bízik magában, hogy 2016-ra is lekötheti már idén a művészt, mert addig ki tudja termelni az árát. Bérleteit két évre előre meg lehet venni, és mivel minél előbb veszem, annál olcsóbb, el is kelnek időben, amivel megfinanszírozzák a koncertet: nem is akármilyen fellépőkkel, lásd a Szokolovot és hasonló szintű művészeket felléptető A zongora című sorozatát. A Salzburgi Ünnepi Játékok egy néhány évvel ezelőtti statisztika szerint költségeinek 40 százalékát tudja a jegyeladásból fedezni, Jakobinál ez az arány 60.

Magyarország mint koncerthelyszín vonzerejéről nem kell különösebb illúziókat táplálni. Ha nagy általánosságban elmondható is, hogy a művészek és együttesek „szeretnek ide jönni”, és olyanok is vannak, akik ezt a kötelező udvariasságon túl is érzékeltetik, a koncertpiac ennél mechanikusabban működik. Azaz nem valamiféle romantikus vágy hozza ide a művészt, hanem inkább a megteremtett alkalom és az üzleti racionalitás. Nemegyszer vagyunk turnék része – nagyzenekarok, talán a közelebb esőket kivéve, jóformán csak ilyen formában jönnek el hozzánk; egy turnén eleve drágább valahol egy városban parkoltatni az együttest a következő fellépésig, mintsem beiktatni egy kézre eső helyszínt. Ha egy turnéban kiesik egy helyszín, kedvezőbb áron kapjuk a művészt vagy az együttest, mert még mindig jobban megéri nekik egy lyukat így betömni.

És ha már megvan a fellépő és a helyszín, már csak a közönséget kell értesíteni, lehetőleg olyan meg­győzően, hogy minden más időtöltés és pénzköltés helyett ezt a koncertet válassza – de a komolyzenei marketing hazai módozatainak, erősségeinek vagy hiányosságainak akárcsak felvázolása is már egy következő cikk témája lehet.