Most rögtön a kezet emlegetjük, a karmester hangszerét, nála, aki többnyire pálca nélkül vezényelt, tényleg az egyetlen hangszert. Ha valaki figyelt a mozdulatokra, ahogy vezényelt, láthatta takarékos, könnyű mozgását, egyszerű határozottságát, amiből a kitörő öröm vagy a viharos fortissimók ütemei sem zökkentették ki.
Eötvös Péter három életet élt: zeneszerző volt, karmester és tanár. Elsősorban persze alkotó, a világ szemében magyar, a mi szemünkben európai, világpolgár, aki zavarba ejtő otthonossággal járt-kelt a nagy operaházakban és koncerttermekben. Több mint három évtizedet töltött Németországban, Franciaországban, Hollandiában, azután tért haza, hogy 2004-ben az ország csatlakozott Európához. Nem bírta a bezártságot, azt mondta, a Föld épp elég kicsi, annál kisebbre ne is szűkítsük a látóterünket.
Székelyudvarhelyen született 1944-ben, mindössze tizennégy éves volt, amikor Kodály Zoltán javaslatára felvették a Zeneakadémiára. Nem kifelejthető mozzanata pályája kezdetének, hogy filmzenéket írt, a Vígszínház zenei vezetője volt, s talán innen ered drámai érzéke is, amely nemcsak az operákban, hanem minden művében megfigyelhető. Egy interjúban azt mondta, hogy más zeneszerzők többnyire „zenében gondolkodnak”, ő nem. Ő helyzetekben, amelyekhez mindig a megfelelő hangzásvilágot kell megtalálnia.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
