Interjú

„Mint az akadályfutás”

Barbara Hannigan énekművész

Zene

Április 10-én énekel a Müpában a kortárs zene igazi nagykövete, akinek már nem számít, hogy mikor írták a darabot, csak érdekelje őt. A mentorprogramjáról, a félelmeiről és a számára legfontosabb zeneszerzőkről is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Több mint nyolcvan mű világpremierjét énekelted, ez valószínűleg világcsúcs.

Barbara Hannigan: Ez néhány évvel korábbi adat, azóta már a százhoz közelít.

MN: Ez azt jelenti, hogy leg­inkább a kortárs művek érdekelnek?

BH: Énekesként igen. Persze ebbe beletartozik a 20. század első fele is, a második bécsi iskola, Satie és Olivier Messiaen is, utóbbi műveivel egy hónap múlva jelenik meg a lemezem. Őket nem mondanám kortársnak. Karmesterként viszont nem túl sok kortársat vezénylek, az utóbbi tizenöt-húsz évből semmit, viszont például Haydnt, Beethovent, Sibeliust, Bartókot, Ligetit, Poulenc-ot sokat. Egyszerűen szeretnék bizonyos dolgokat megtanulni és elvezényelni, függetlenül attól, hogy mikor írták, lehet a szerző Hildegard von Bingen, Rameau, Strauss vagy John Zorn, mindegy. A pályám elején valóban a kortársra koncentráltam, de már nem is így gondolkozom a zenéről; az számít, mi lelkesít, mire vagyok kíváncsi. Hogy mennyire hiteles a mű, és hogy mennyire tudok kapcsolódni hozzá.

MN: Ha mégis maradunk a kortárs, 20. századi zenénél, ki volna az a néhány szerző, aki különösen közel áll hozzád?

BH: Mindenekelőtt Ligeti. Nem csak a Grand Macabre-t és a Mysteries of the Macabre-t énekeltem tőle, hanem minden nagyobb énekes darabját, és vezényelem is a műveit. Számomra ő a legbefolyásosabb, legnagyobb hatású zeneszerző, minden lehetséges módon megérint: intellektuálisan, érzelmileg és drámai tekintetben is. A puszta zsenialitás, ahogyan képes leírni, amit elképzelt, lenyűgöző – ehhez senki, de senki nem ér fel. Egy komponista számára ez a legnehezebb feladat, hogy leírja, amit hall, amit akar. Nemrégiben vezényeltem a Ramifications (Netzgebilden) című darabját; mondtam a muzsikusoknak, hogy lehet ezt a végtelenségig elemezni, de nézzétek, itt egy kép egy pókhálóról – ez az, amit létrehozott! Ő maga, mint ismeretes, beszélt arról a gyerekkori álmáról, hogy egy olyan szobában van, amelyet teljesen beszőttek a pókhálók – és ezt meg tudta csinálni, le tudta írni zenében. Van két másik zeneszerző, akikkel az elmúlt években nagyon intenzíven dolgoztam, és akik megváltoztatták a zenei gondolkodásomat és pályámat. Az egyik George Benjamin, akinek a Written on Skinjét, ezt az igazi csodálatos mesterművet én mutattam be, és nagyon erős hatással volt rám. A Lessons in Love and Violence című operáját is én énekeltem először. A másik zeneszerző a dán Hans Abrahamsen, aki a Let Me Tell You című dalciklusát nekem írta. És még egy zeneszerzőt meg kell említenem, a főképp jazz-zenészként ismert John Zornt, aki hat darabot írt nekem, és akitől szintén erős inspirációkat kapok. Minden komponista változtat rajtam valamit.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.