Interjú

„Mint az akadályfutás”

Barbara Hannigan énekművész

Zene

Április 10-én énekel a Müpában a kortárs zene igazi nagykövete, akinek már nem számít, hogy mikor írták a darabot, csak érdekelje őt. A mentorprogramjáról, a félelmeiről és a számára legfontosabb zeneszerzőkről is beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Több mint nyolcvan mű világpremierjét énekelted, ez valószínűleg világcsúcs.

Barbara Hannigan: Ez néhány évvel korábbi adat, azóta már a százhoz közelít.

MN: Ez azt jelenti, hogy leg­inkább a kortárs művek érdekelnek?

BH: Énekesként igen. Persze ebbe beletartozik a 20. század első fele is, a második bécsi iskola, Satie és Olivier Messiaen is, utóbbi műveivel egy hónap múlva jelenik meg a lemezem. Őket nem mondanám kortársnak. Karmesterként viszont nem túl sok kortársat vezénylek, az utóbbi tizenöt-húsz évből semmit, viszont például Haydnt, Beethovent, Sibeliust, Bartókot, Ligetit, Poulenc-ot sokat. Egyszerűen szeretnék bizonyos dolgokat megtanulni és elvezényelni, függetlenül attól, hogy mikor írták, lehet a szerző Hildegard von Bingen, Rameau, Strauss vagy John Zorn, mindegy. A pályám elején valóban a kortársra koncentráltam, de már nem is így gondolkozom a zenéről; az számít, mi lelkesít, mire vagyok kíváncsi. Hogy mennyire hiteles a mű, és hogy mennyire tudok kapcsolódni hozzá.

MN: Ha mégis maradunk a kortárs, 20. századi zenénél, ki volna az a néhány szerző, aki különösen közel áll hozzád?

BH: Mindenekelőtt Ligeti. Nem csak a Grand Macabre-t és a Mysteries of the Macabre-t énekeltem tőle, hanem minden nagyobb énekes darabját, és vezényelem is a műveit. Számomra ő a legbefolyásosabb, legnagyobb hatású zeneszerző, minden lehetséges módon megérint: intellektuálisan, érzelmileg és drámai tekintetben is. A puszta zsenialitás, ahogyan képes leírni, amit elképzelt, lenyűgöző – ehhez senki, de senki nem ér fel. Egy komponista számára ez a legnehezebb feladat, hogy leírja, amit hall, amit akar. Nemrégiben vezényeltem a Ramifications (Netzgebilden) című darabját; mondtam a muzsikusoknak, hogy lehet ezt a végtelenségig elemezni, de nézzétek, itt egy kép egy pókhálóról – ez az, amit létrehozott! Ő maga, mint ismeretes, beszélt arról a gyerekkori álmáról, hogy egy olyan szobában van, amelyet teljesen beszőttek a pókhálók – és ezt meg tudta csinálni, le tudta írni zenében. Van két másik zeneszerző, akikkel az elmúlt években nagyon intenzíven dolgoztam, és akik megváltoztatták a zenei gondolkodásomat és pályámat. Az egyik George Benjamin, akinek a Written on Skinjét, ezt az igazi csodálatos mesterművet én mutattam be, és nagyon erős hatással volt rám. A Lessons in Love and Violence című operáját is én énekeltem először. A másik zeneszerző a dán Hans Abrahamsen, aki a Let Me Tell You című dalciklusát nekem írta. És még egy zeneszerzőt meg kell említenem, a főképp jazz-zenészként ismert John Zornt, aki hat darabot írt nekem, és akitől szintén erős inspirációkat kapok. Minden komponista változtat rajtam valamit.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.