Nem éppen az avaron: a fémmedencében. Ez a játék tere - Daróczi Sándor tervezte -, színes műanyagmorzsalék van benne, az első felvonás után hullik-zuhog alá, majdhogynem maga alá temeti Puckot. Az első felvonásban egy immár hagyományosan rideg és ellenséges Theseus és Hippolyta (Egyed Attila és Varga Anikó) feszül egymásnak elegáns estélyi öltözetben; kakasviadal ez, melyet erőszakos keringő követ.
A darabot - talán Brook rendezése óta - szinte kötelező minimum szürkére hangolni, legföljebb a mesteremberek jeleneteit illik frenetizálni hozzá, hadd érezze a közönség: végtére vígjátékot lát.
A Bárkában Alföldi Róbert e szokványos komorság mögé (vagy alá) ment: rendezése azt mutatja meg, mitől ilyen feneketlenül boldogtalan ez a rengeteg szerelem, a kölcsönös éppúgy, mint a viszonzatlan, a fiatal éppúgy, mint az érett. Az Alföldinél mindig könnyen kézre álló képi poénok, igazi teátrális megoldások általában sokszor beszakítják az értelmezés finom szövésű hálóját, és érzéki-látványos varázslással segítik tovább a nézőt - most másképpen van: az értelmezés vaskos betonból készült, onnan rugaszkodik el és oda hullik alá minden jelenet.
Mindemellett elsősorban társulati játékot látunk, kevés kiemelkedő, de több megfelelő szerepformálással (a Bárka társulatából hiányzik néhány "ász", még tán király-királynő is). Együttesen mutatják meg, hogy Theseus és Hippolyta együttélése semmi jót nem ígér, hogy Oberon (Kálid Artúr) az idők végezetéig birkózik majd keserű szenvedéllyel az ő Titániájával (Spolarics Andrea), hogy tök mindegy, hogy Lysander (Nagypál Gábor) végül Hermia (Szorcsik Kriszta) vagy Heléna (Parti Nóra) mellett landol-e a nagy kavarodásban - minden összetartozást nagy fizikai és lelki pofonok fognak kísérni.
Mert szenvedély mindenütt bőven van - úgy tűnik, épp ez a baj: nélküle könnyebb, de legalábbis könnyedebb lenne minden. Itt mindenki panaszkodik, vádol, szemrehány, követel; és ha csókol, ha ölel, az brutális, durva, támadó. Lysander lesmárolja Hermiát, és majdnem megerőszakolja, amit a lány egykedvű beletörődéssel az élet rendjének tekint; Demetrius (Dévai Balázs) meghágja Hermiát, Lysander letámadja Helénát, Oberon birtoklási csókot présel Titánia ajkára. Mindenki akar, veszettül és életre-halálra - hogy kit vagy mit, igazán másodlagos...
Nagy ontológiai kétségbeesés mozgatja a szereplőket (egy kivétellel, róla alább): muszáj szenvedélyesen megszerezni, bírni, birtokolni, mert ha nem sikerül, üres magány van. És mert szerelemmel szeretni nehéz, be kell dobni mindent, az erőt legkivált.
Hirtelen jövünk rá - figyelni nagyon kell -, hogy a szeretet hiányzik itt minden vágyott és tényleges kapcsolatból: áradnak csodásan cirádás, zsongító verssorok (gondolom, ez indokolja Nádasdy világos és megvilágító modern szövege helyett Arany klasszikus fordítását), ám a mozdulat, a simogatás már sprőd. De mikor a "szamárrá" (ebben az előadásban a szamár középkori szimbolikájának megfelelően a szexualitás csimborasszóját, egy hatalmas falloszt hordozó férfivá) változtatott Zuboly és az elvarázsolt Titánia gyöngéden egymásra csodálkozik egy ígéretes csókban, ez a két emberféleség tényleg egymásra néz, és nem magamagát látja a másikban. Titánia ráborul a furulyát rejtő falloszra, süss fel napot játszik rajta...
A kétségbeesett és szenvedélyes boldogsághajszolást felülről és kívülről nézi egy téren, időn és nemen túli Puck - ő rezignáltan, bölcsen egyszerre szereti és szánja embereit és tündéreit. Mindent tud és mindenen túl van - Lázár Kati lenyűgözően csöndes és nagy belső szelídséget sugárzó alakítása egy gazdag élet és egy gazdag pálya summáját tárja elénk, miközben megrendítő szeretettel, noha reménytelenül igazítgat a világ suta járásán. Jól teszi Oberon, hogy csínján bánik a manó baklövéseit korholó szavaival, hisz maga is a bölcsességre rászorultak közé tartozik.
A mesteremberek színjátszó próbálkozása sem a kétkezi, egyszerű munkások idilli, hódolatteljes szabadidős tevékenysége: napi tíz garasért, vagyis siker esetén az uralkodói kegy nyújtotta megélhetésért próbált, eléggé "testidegen" kísérlet, ennek megfelelően ugyancsak kétségbeesett erőlködés jellemzi Pyramus és Thisbe szomorú románcát. Gados Béla Vackorja a sértett rendező összes pózát sűrítve hozza, és hozzá a drukk és majré vicces-szomorú elegyét. Tehát az ő játékuk is vérre, azaz életre-halálra megy; nem véletlen, hogy a színházi analfabéta Dudás - Ollé Erik - a nagy belelendülésben hajszál híján igaziból ledöfi magát a konyhakéssel, úgy kell lefogni őt a többieknek. Kardos Róbert Zubolya a másik kiemelkedő alakítás; benne egyrészt dúl a magamutogató becsvágy, másrészt nem felejti, nem és nem, a Titánia-kalandot...
A végén unatkozó szerelmesek és rideg uralkodók szemlélik az előadást. A legvégén meg odalenn, a "medencében" gyűlik össze mindenki, egymáshoz préselődnek, egymás után nyúlnak, maszkokat simogatnak le egymásról: együtt vannak. Fentről potyognak melléjük a pici, világító varázsgömböcskék - nem segít itt semmi.
Bárka, február 10.
