SZIGET 2016

I. Riri, a fülledtség úrnője

Rihanna

  • - greff -
  • 2016. szeptember 4.

Zene

Kit szeretünk, ha Rihannát szeretjük?

A kérdéssel persze nemcsak a Budapesten most másodszor a hódolói elé lépő barbadosi félistennő kínálható meg, hanem a kortárs popzene egészének egyik kulcsproblémáját jelzi – idén egyébként a Michelle Obamától a zenemagazinokon át a New York-i, londoni vagy debreceni gimnazisták által is a legnagyobbnak gondolt Beyoncé kapcsán tették fel a legtöbbször. Hiszen vajon hol lép be a képbe az önkifejezés, a saját aura, az egy és oszthatatlan személyiség egy olyan művészi (vagy jó, legalábbis művésziszerű, nyomokban művészi elemeket is hordozó) produkció esetében, amelyet alsó hangon is tucatnyi szerző jegyez?

Rihanna (alattvalóinak csak: Riri) eddigi legjobb lemezein (Good Girl Gone Bad, Rated R, Loud) például darabonként húsz feletti a dalírók száma (ebbe persze beletartoznak azoknak a témáknak a szerzői is, akik a hangmintázott részek eredetijeivel járultak hozzá a végeredményhez), ami mégiscsak újszerű jelenség a sok újjal manapság nem igazán hengerelő popzenében. Mert az persze a legkevésbé sem váratlan, hogy egy kiemelkedő énekesnőnek mások írják a számokat: a Holland–Dozier–Holland triótól a Stock–Aitken–Waterman hármasig sokan tudnának mesélni erről, ahogy arról is, hogy rájuk persze a pár száz javíthatatlan mindentudón kívül már rég nem emlékezik senki sem, míg az általuk magas színvonalon kiszolgált Diana Rossra vagy Kylie Minogue-ra nagyon is. Ők azonban mégiscsak többé-kevésbé egynemű zenei szövetet szőttek, amelyet könnyű volt aztán közös munkával hitelesen a produkció arcát adó énekesnő imázsához igazítani. Rihannáé ellenben már csak azért is bonyolultabb eset, mert még azt sem lehet megmondani, hogy a popzene óriáshalmazát leszámítva pontosan milyen zsánerhez is lehetne odakötni a nevét. Énekelt ő már – és most csak a legerősebbekből szemezgetünk – dancehallt (Pon De Replay) és house-t (We Found Love), r&b-t (Umbrella) és hiphopot (Raining Men), folkot (FourFiveSeconds) és trapet (Bitch Better Have My Money) meg reggae-t (Man Down), modern latint (Te Amo) és – de legyen ennyi is elég. Ám épp itt jön az, ami a legérdekesebb! Amikor ugyanis Rihanna az aktuális lemezén, az idén év elején kiadott Antin először szólt bele határozottabban a zenéjébe, és érvényesítette jobban a maga ízlését (egy sor dalt a bekábult hiphop irányába tolva), a végeredmény akkor is ugyanannyira otthonosan és hitelesen hangzott, mint bármikor korábban. Vagyis az attitűd, a falrengető pimaszság és a százszázalékos páratartalmat biztosító túlfűtöttség, ami ezt a fiatal nőt (a tényleg kiváló hangjának azonnal felismerhető tónusa mellett) a globális szupersztárságig repítette, már a kezdetek kezdetén is az övé volt, és a mai napig intakt maradt, hogy ennek segítségével fogja össze a poptörténet nagyjából összes évtizedéből a lába elé hordott motívumokat. Ennek egyelőre szinte tökéletes sikere pedig, lássuk be, van akkora teljesítmény, mint végigírni egy teljes albumot.

A Sziget nagyszínpadára nem egy marionettbáb érkezik tehát, hanem valaki, aki a nehézkedési erejével magához tudta hajlítani az összes teret, amelybe eddig belerakták. Ráadásul erre az okoskodásra sincs végeredményben semmi szükség: a slágerek itt aztán tényleg magukért beszélnek majd, a főhősnő ellenállhatatlan lesz és gyönyörű, a műsor pedig vicces, szexi és vaskosan ízléstelen egyszerre. Ha már a fénykorát élő Madonnáról lemaradtunk anno, most itt a lehetőség, hogy legalább ezen a terepen helyreállítsuk egy kicsit a világ rendjét.

Dan Panaitescu nagyszínpad, augusztus 11., 21.30

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.