A kérdéssel persze nemcsak a Budapesten most másodszor a hódolói elé lépő barbadosi félistennő kínálható meg, hanem a kortárs popzene egészének egyik kulcsproblémáját jelzi – idén egyébként a Michelle Obamától a zenemagazinokon át a New York-i, londoni vagy debreceni gimnazisták által is a legnagyobbnak gondolt Beyoncé kapcsán tették fel a legtöbbször. Hiszen vajon hol lép be a képbe az önkifejezés, a saját aura, az egy és oszthatatlan személyiség egy olyan művészi (vagy jó, legalábbis művésziszerű, nyomokban művészi elemeket is hordozó) produkció esetében, amelyet alsó hangon is tucatnyi szerző jegyez?
Rihanna (alattvalóinak csak: Riri) eddigi legjobb lemezein (Good Girl Gone Bad, Rated R, Loud) például darabonként húsz feletti a dalírók száma (ebbe persze beletartoznak azoknak a témáknak a szerzői is, akik a hangmintázott részek eredetijeivel járultak hozzá a végeredményhez), ami mégiscsak újszerű jelenség a sok újjal manapság nem igazán hengerelő popzenében. Mert az persze a legkevésbé sem váratlan, hogy egy kiemelkedő énekesnőnek mások írják a számokat: a Holland–Dozier–Holland triótól a Stock–Aitken–Waterman hármasig sokan tudnának mesélni erről, ahogy arról is, hogy rájuk persze a pár száz javíthatatlan mindentudón kívül már rég nem emlékezik senki sem, míg az általuk magas színvonalon kiszolgált Diana Rossra vagy Kylie Minogue-ra nagyon is. Ők azonban mégiscsak többé-kevésbé egynemű zenei szövetet szőttek, amelyet könnyű volt aztán közös munkával hitelesen a produkció arcát adó énekesnő imázsához igazítani. Rihannáé ellenben már csak azért is bonyolultabb eset, mert még azt sem lehet megmondani, hogy a popzene óriáshalmazát leszámítva pontosan milyen zsánerhez is lehetne odakötni a nevét. Énekelt ő már – és most csak a legerősebbekből szemezgetünk – dancehallt (Pon De Replay) és house-t (We Found Love), r&b-t (Umbrella) és hiphopot (Raining Men), folkot (FourFiveSeconds) és trapet (Bitch Better Have My Money) meg reggae-t (Man Down), modern latint (Te Amo) és – de legyen ennyi is elég. Ám épp itt jön az, ami a legérdekesebb! Amikor ugyanis Rihanna az aktuális lemezén, az idén év elején kiadott Antin először szólt bele határozottabban a zenéjébe, és érvényesítette jobban a maga ízlését (egy sor dalt a bekábult hiphop irányába tolva), a végeredmény akkor is ugyanannyira otthonosan és hitelesen hangzott, mint bármikor korábban. Vagyis az attitűd, a falrengető pimaszság és a százszázalékos páratartalmat biztosító túlfűtöttség, ami ezt a fiatal nőt (a tényleg kiváló hangjának azonnal felismerhető tónusa mellett) a globális szupersztárságig repítette, már a kezdetek kezdetén is az övé volt, és a mai napig intakt maradt, hogy ennek segítségével fogja össze a poptörténet nagyjából összes évtizedéből a lába elé hordott motívumokat. Ennek egyelőre szinte tökéletes sikere pedig, lássuk be, van akkora teljesítmény, mint végigírni egy teljes albumot.
A Sziget nagyszínpadára nem egy marionettbáb érkezik tehát, hanem valaki, aki a nehézkedési erejével magához tudta hajlítani az összes teret, amelybe eddig belerakták. Ráadásul erre az okoskodásra sincs végeredményben semmi szükség: a slágerek itt aztán tényleg magukért beszélnek majd, a főhősnő ellenállhatatlan lesz és gyönyörű, a műsor pedig vicces, szexi és vaskosan ízléstelen egyszerre. Ha már a fénykorát élő Madonnáról lemaradtunk anno, most itt a lehetőség, hogy legalább ezen a terepen helyreállítsuk egy kicsit a világ rendjét.
Dan Panaitescu nagyszínpad, augusztus 11., 21.30
