2011-ben a brit posztpunk nihilizmusát az amerikai noise-rock őrületével összekeverő koppenhágai Iceage-et többen a rockzene megmentőiként kezdték emlegetni, mert a zenekar kamaszosan céltalan dühvel elkiabált kaotikus számai olyan zsigeri élményt adtak, ami csak a rockzene nyelvén fogalmazható meg. A tavalyi You’re Nothingon aztán már egy magabiztos, ereje tudatában lévő zenekart hallhattunk, a budapesti koncertjükön viszont Elias Bender Rønnenfelt a késelős tekintetű zenekarával körbevéve immár a romantikus költő pózát hozta a közveszélyes pszichopata helyett.
Ami ezután jött, még a koncert tükrében is meglepő volt. A lemezt felvezető kislemezeken a zenekar nemcsak behozta, hanem dominánssá is tette Nick Cave sötét, folkos romantikáját, az új lemezen pedig a többször countrys lüktetésű számokban bátran használnak avítt trombitákat, poros vonósokat, és több számban ott csilingel a bárzongora is. A nyitó On My Fingers koszos punkwesternjétől a melodikus Pissing Against The Moonon és a pogues-os Abundant Livingen át a lemezt záró címadó katarzisáig egészen lenyűgöző a Plowing Into…Mindez olyan erős atmoszférájú, bizarr egésszé áll össze, hogy nem lehet nem magunk előtt látni ennek a négy srácnak a pókerarccal elharapott, kaján vigyorát. Hiszen nyilván tudják, hogy ezzel a lemezzel most már tényleg beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. És hogy bátran nyúlhatnak bármihez, mert vannak olyan erősek, hogy önazonosak maradjanak. Most már ott vannak korunk legfontosabb rockzenekarai között.
Matador/Neon Music, 2014
