Ily ügyesen fonta a szót 1768 tavaszán Haydn, hogy hercegi ura elengedje őt (és pár emberét) a Stabat mater ősbemutatójára, s levelével valószínűleg el is érte célját. Sajnos, a mi közös koronahercegünk korántsem volt ennyire engedékeny, így a Bartók Tavasz második estéjén sem a közönség, sem René Jacobs és muzsikustársai nem lehetettek ott a Müpában. Maradt tehát a neten közvetített koncert vigasza, és egyáltalán: maga a vigasztalás aktusa, amelyre rokonszenvesen rövid bevezetőjében a hajdani énekesfiú és exkontratenor is utalt Bázelből.
S ezt nyugodtan vehettük akár ígéretnek is, hiszen az egykoron ugyancsak kóristaként indult Haydn egyházzenei, illetve szakrális műveinek alig akad napjainkban más oly kongeniális megszólaltatója, mint éppen Jacobs. E ténynek, amelyről a koncert reggelén akár a Mezzo TV-n közvetített Harmoniemesse is meggyőzhette a szerencséseket, most a haydni Stabat mater újrafelfedezését köszönhettük. A siratás gesztusainak változatossága ugyanis úgy vált érzékletessé a Kammerorchester Basel, a Zürcher Sing-Akademie és a szólisták előadásában, hogy az nemcsak a mű konzervativizmusát és egyszersmind Mozartig ívelő hídszerepét jelezte, hanem valami sokkalta fontosabbat is. A gyászban, illetve a saját transzcendens félelmeiben és reményeiben is váltig oly sokféle emberi közelítéseket. S talán legfőként: a halált mint megrendítő (világ)drámát, olyan időkben, amikor százezrek veszítették el a személyes halál mindenkit megillető méltóságát.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
