„Egy nap szóltam apámnak, hogy szólódarabokra lenne szükségem a Café Pajarerába. Elindultunk kottát keresni. Két okból sose felejtem el azt a délutánt. Először, apám aznap lepett meg életem első felnőtt méretű csellójával… Aztán a kikötőtől nem messze betértünk egy régi zeneműboltba. A kották között kotorászva felfigyeltem egy gyűrött, megsárgult füzetre. Johann Sebastian Bach szvitjei voltak, kíséret nélkül, csak gordonkára. Ámulva néztem. Sose hallottam e szvitekről. Senki nem említette, hogy léteznek, még a tanáraim se… Mintha drágaköveket vinnék, féltőn magamhoz szorítottam őket, hazasiettem, és nyomban elmélyedtem bennük. (…) Addig egyetlen hegedűs és csellista se vállalta, hogy akár egy Bach-szvitet is eljátsszon teljes egészében… Iskoladaraboknak tartották őket: gépiesnek, lélektelennek. Gondolják el! Pedig Bach lényege szól belőlük, és Bach a zene lényege.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
