Vajda Gergely

Karácsony háború után

Arthur Honegger, a remény zeneszerzője

Zene

Rapszódia, tánc, három ellenpont, három szonatina, hat szonáta, három vonósnégyes a kamaraművek között, szimfóniák és szvitek zenekarra, versenyművek különböző szólóhangszerekre. Műfajokat, kompozíciós technikákat jelölő címek, amelyek bármely nyugati kultúrkörben alkotó zeneszerző műlistáján előfordulhatnak.

A szimfonikus költemények sorában visszafelé haladva sem találunk elsőre semmi különöset: Mouvement symphonique, No.3. Ezt, a hármas számot viselő, 1933-ban keletkezett szimfonikus tételt volt szerencsém vezényelni, és mondhatom, remek darab, semmivel sem kevésbé érdekes, mint az azt megelőző kettő. A másodiknak azonban címe is van: Rugby (1928), ahogy az 1923-as elsőnek is: Pacific 231. Ez utóbbi „gőzmozdony-megzenésítés” Arthur Honegger (1892–1955) svájci komponista legismertebb és leghírhedtebb darabja.

Mozgás és hangszín

„Mindig is szenvedélyesen szerettem a lokomotívokat. Az én számomra ők élőlények, és úgy szeretem őket, ahogy mások nőket vagy lovakat szeretnek” – szól a mondás a zeneszerzőtől, amelyet gyakran idéznek, igaz, általában az utolsó rész nélkül. A gépek és a mozgás iránti esztétikai vonzalom alighanem Honegger esetében is a 20. század elején Olaszországban született, hamar lefutó, ám erős hatású futurizmus irányzatának öröksége volt. E kapcsolatra példaképpen elég, ha a mozgalom atyja, a később fasiszta politikusként is aktív Filippo Tommaso Marinetti futurista alapversének címét említjük: Óda a verseny-automobilhoz. Honegger első szimfonikus tétele (amelyre 1949-ben egy díjnyertes filmetűd is készült, benne sok közelivel a forgó kerekekről és dugattyúkról) úgy „mesél” egy gyorsuló, majd lassuló gőzmozdonyról, hogy a zenei alaptempó megtartása mellett a ritmusképletek fokozatos gyorsításával és lassításával létrejövő hangzó illúzióval kísérletezik, azaz alapvetően egy abszolút zenei jelenséget állít fókuszba. Egytételes szimfonikus költeményeiben a komponista alkotói szándéka olyannyira nem a költői címek illusztrációjára irányul, hogy például a Rugbyben – amelyben az egymásra kopírozott különböző karakterű és sebességű témák sportcsapatokhoz hasonlóan „küzdenek” egymással – nem is alkalmaz a hangfestésre leginkább megfelelő ütőhangszereket. Visszakanyarodva a harmadik Mouvement Symphonique-hoz: itt is a szimfonikus zenekarból kicsiholható mozgás és hangszín lehetőségei állnak a „vizsgálódás” középpontjában, csak éppen bármiféle hangzatos és emlékezetes cím nélkül. Általános zenefogyasztási szokásainkra jellemző, hogy az ilyen, címében zenén kívüli asszociációt fel nem ajánló, ha úgy tetszik, „sztori nélküli”, magát az abszolút zene történetében elhelyező mű kvalitásaitól függetlenül hátrányba kerül elhíresült párdarabjaival szemben.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.