A szimfonikus költemények sorában visszafelé haladva sem találunk elsőre semmi különöset: Mouvement symphonique, No.3. Ezt, a hármas számot viselő, 1933-ban keletkezett szimfonikus tételt volt szerencsém vezényelni, és mondhatom, remek darab, semmivel sem kevésbé érdekes, mint az azt megelőző kettő. A másodiknak azonban címe is van: Rugby (1928), ahogy az 1923-as elsőnek is: Pacific 231. Ez utóbbi „gőzmozdony-megzenésítés” Arthur Honegger (1892–1955) svájci komponista legismertebb és leghírhedtebb darabja.
Mozgás és hangszín
„Mindig is szenvedélyesen szerettem a lokomotívokat. Az én számomra ők élőlények, és úgy szeretem őket, ahogy mások nőket vagy lovakat szeretnek” – szól a mondás a zeneszerzőtől, amelyet gyakran idéznek, igaz, általában az utolsó rész nélkül. A gépek és a mozgás iránti esztétikai vonzalom alighanem Honegger esetében is a 20. század elején Olaszországban született, hamar lefutó, ám erős hatású futurizmus irányzatának öröksége volt. E kapcsolatra példaképpen elég, ha a mozgalom atyja, a később fasiszta politikusként is aktív Filippo Tommaso Marinetti futurista alapversének címét említjük: Óda a verseny-automobilhoz. Honegger első szimfonikus tétele (amelyre 1949-ben egy díjnyertes filmetűd is készült, benne sok közelivel a forgó kerekekről és dugattyúkról) úgy „mesél” egy gyorsuló, majd lassuló gőzmozdonyról, hogy a zenei alaptempó megtartása mellett a ritmusképletek fokozatos gyorsításával és lassításával létrejövő hangzó illúzióval kísérletezik, azaz alapvetően egy abszolút zenei jelenséget állít fókuszba. Egytételes szimfonikus költeményeiben a komponista alkotói szándéka olyannyira nem a költői címek illusztrációjára irányul, hogy például a Rugbyben – amelyben az egymásra kopírozott különböző karakterű és sebességű témák sportcsapatokhoz hasonlóan „küzdenek” egymással – nem is alkalmaz a hangfestésre leginkább megfelelő ütőhangszereket. Visszakanyarodva a harmadik Mouvement Symphonique-hoz: itt is a szimfonikus zenekarból kicsiholható mozgás és hangszín lehetőségei állnak a „vizsgálódás” középpontjában, csak éppen bármiféle hangzatos és emlékezetes cím nélkül. Általános zenefogyasztási szokásainkra jellemző, hogy az ilyen, címében zenén kívüli asszociációt fel nem ajánló, ha úgy tetszik, „sztori nélküli”, magát az abszolút zene történetében elhelyező mű kvalitásaitól függetlenül hátrányba kerül elhíresült párdarabjaival szemben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
