1928 őszén fényképfelvétel készült a Csók- Vaszary-osztály néhány növendékéről, az ún. Progresszív Művészek Csoportjáról. Korniss, Trauner Sándor és Kepes György fiatalos magabiztossággal tekint a jövőbe: az általuk kidolgozott konstruktív szürrealizmus - amely a francia és az orosz modernizmus legújabb eredményeit szintetizálta egyfajta egyetemes, közép-európai és egyúttal magyar avantgárd megteremtése céljából - a Műcsarnok májusi növendékkiállításán a kritikusok körében teljes sikert aratott. A főiskola vezetése és a kultúrpolitika ellenben az "anarchista, bolsevista banda" eltávolítása mellett döntött, a csoport 1930-ban - kiábrándulva a kassáki Munka-kör kollektivista, a technikai haladásban bizakodó légköréből - felbomlott, a tagok "világgá mentek". Traunerből világhírű díszlettervező, Kepesből a Bauhaus fénynyelv tanára lett, a hazatérő Korniss és Vajda pedig megtapasztalta, milyen érzés légüres térben, elszigetelten alkotni. Korniss számára ez a visszhangtalan periódus sokáig tartott: az Európai Iskola pár éves pezsgése után megint parkolópályára került (bábokat festett amatőr színházaknak), s csak a Magyar Nemzeti Galériában 1980-ban megrendezett kiállítás rehabilitálta teljesen életművét.
A szentendrei MűvészetMalom három emeletén bemutatott körülbelül négyszáz mű kiváló alkalom arra, hogy végiggondoljuk, a magyar festészet panteonjában elfoglalt pozíciója és történeti értéke mellett melyek azok a művek/műcsoportok, melyeknek máig érvényes a hatása. A magántulajdonból kölcsönzött rengeteg mű mutatja, hogy a minőségi műgyűjtők igen magasra értékelik életművét, s ismert, hogy olyan különféle alkotók, mint Keserü Ilona, Csíky Tibor, Hencze Tamás, Tót Endre vagy éppen Tandori Dezső is sokat köszönhetnek Kornissnak. Maga a rendezés is kiváló, Bodonyi Emőke biztos kézzel és a párhuzamos motívumok (például a maszkszerű bodobácsbogár) hangsúlyozásával vezet minket végig a harmincas évek közepének csendéleteitől a 45-49 között keletkezett konstruktív-szürrealista műveken át az 1960 körül készült kalligrafikus képekig. A kiállítás bemutatja a rövid konceptuális periódust és a hetvenes évek "szűrmotívumos", geometrikus hard-edge festményeit, a fontosabb, kísérleti technikával készült grafikai sorozatokat, az egész életművön végigvonuló kollázsokat, sőt még azt a hat animációs filmet is, melyet a művész 1963-69 között Kovásznai Györggyel készített (bónusz filmfelvétel: Korniss labdázik).
Már az első teremben feltűnő, hogy Korniss kézjegye nem egynemű; mintha több, különböző stílusú művész munkáit látnánk. Az 1935-ben készült kicsi Szentendre vagy a Szentendrei motívum I-IV. sorozat kompozíciói egyszerre hihetetlenül feszültek és játszanak el a külvilág és az enteriőr egymásba forgatásával, de az 1937-es csendéletek már jóval puhábbak: eltűnnek a karakteres, egynemű színmezők. Ez a kettősség az 1945-50 között készült képeken is megmarad: míg az 1947-es Laokoon szürreálisan szétfolyó motívumait határozott színek, erős kontúrok rántják össze, addig az ugyanakkor festett Barbár Vénusz (és kisfejű, csonka testű társai) esetében az amorf foltok dominálnak. Már ekkor is készülnek szétfolyó zománcfestékfoltokból már-már kalligrafikus, habár figuratív munkák, s konstruktív, szinte narratív festmények - mint például a korszak egyik főműve, a Tücsöklakodalom (lásd képünkön - a szerk.). Az antropomorfizált állatok, szentendrei házmotívumok és kapuk, az éles alapszínek, a hihetetlen pontosan, igazi mesterségbeli tudással megfestett formák, a kompozíciók megmozduló statikussága miatt ez az időszak Korniss legjobb és máig hatásos periódusa - még akkor is, ha könnyű befogadásukat elsősorban a színek és nagyvonalú formák dekorativitása segíti elő. A nem tudatosan vezérelt jelhagyáshoz, az automatikus íráshoz hasonló (s az akkori nemzetközi trendekbe is beilleszthető), de mégis szigorú rendet követő kalligráfiák közül a plasztikus felületű, gilisztaként tekergődző festékcsíkokkal "tagolt", a kézjegy intimitását is megőrző darabok a legérdekesebbek - talán ezért tűnik tévútnak a kompozíció átemelése a 80-as években gobelinre. Korniss több esetben is visszanyúlt önmagához (mintegy vázlatként vagy előképként kezelve műveit), néha szinte "ugyanazt" megfestve, néha pedig a motívumokat más anyagba átemelve. Míg az 1950 előtti periódus népművészeti gyökerű, Bartók és Picasso szellemét megidéző műveiben a kiválasztott tárgyi elemek sokkal inkább egyetemes jelentést hordoznak, a hetvenes években felbukkanó szűrmotívumos képek, továbbá a Mondrian-Malevics-vonal leszármazottai, a Horizontális-vertikális festmények mintha mára sokat vesztettek volna frissességükből.
A kiállításon számos portré, fejkonstrukció is látható, de a legfontosabb az 1945-62 között készült Illumináció-sorozat. A tenyérnyi monotípiák azonos, egymásba forduló, a pozitív-negatív vonalhálókkal játszó, fej-ház emblémát variálnak, kezdetben hulladékból összeszedett linóleumlapokat, majd temperát, olajfestéket, zománcot, akvarellt, később színes fotókat felhasználva. A művész önarcképéből kiemelt arcváz és a házrajzolat "mindig ugyanaz" - mégis elképesztően más hangulati, színbeli és kompozíciós hatások jönnek létre. A parányi mikrokozmosz, az önarckép visszatérő motívuma minden lépésben határtalanná tágul, a vonalak szigorú rendjét felülírja a kimeríthetetlen képzelet; egyetlen képmás végtelenül bővülő, kaleidoszkópszerűen szétszóródó, sok-sok arccá válik.
Fontos, megkerülhetetlen életmű. Még akkor is, ha a világban mit sem sejtenek róla.
Szentendre, MűvészetMalom, Bogdányi út 32. Nyitva: november 16-ig, mindennap 10-től 18 óráig.
