Lemez

Királyok voltunk

Green Day: Revolution Radio

  • Lang Ádám
  • 2016.11.13 13:10

Zene

Vicces, hogy a Green Dayt pont azután iktatták be tavaly a Rock And Roll Hírességek Csarnokába, hogy kritikailag hatalmasat hasaltak Uno, Dos és Tré címmel illetett, háromlemezes dobásukkal, melynek rögtön a megjelenése után Billie Joe Armstrong frontembert rehabra kellett vinni.

Ezzel a trilógiával egyébként valami hasonló célja lehetett a zenekarnak, mint amikor az American Idiottal 2003-ban kiszínesítették és új szintre emelték az addig játszott egyszerű, lekerekített pop-punkjukat. Csak amíg akkor minden who-s és rockoperás-konceptlemezes áthallás bejött, addig a 2012-es trilógián az összes műfaji vagy attitűdbeli nyitás bénán sült el. Pedig ha a kínos momentumokat biztos kézzel kigyomlálták volna, akkor – a közel negyven számot úgy a harmadára húzva – igen jó, felszabadult lemez lehetett volna belőle az Idiotot követő, annak receptjét túlspilázó 21th Century Breakdown után.

Mindezek után talán nem meglepő, hogy a Revolution Radio olyan karrierösszegzés lett, amelyen a zenekar nem feszegeti a határait, hanem visszanyúl a legjobb pillanataihoz. Itt vannak tehát a korai időszak pár akkordos, fogós darabjai és az American Idiot komplexebb dalstruktúrái is, tematikailag pedig Billie Joe utóbbi nehéz évei, a korai idők iránti nosztalgia és a zavaros politikai helyzet adják a fő témákat. A nyitó Somewhere Now rockoperás építkezéssel előadott vallomás, a Bang Bang feszes punkjában egy figyelemre vágyó öngyilkos merénylő bőrébe bújik a narrátor, majd a második kislemeznek kiválasztott, slágeres Revolution Radióval folytatódik az aktuálpolitizálás. Aztán a giccses Outlawsszal megkezdődik az időutazás abba a korba, amikor még ők voltak az „örök fiatalok”. Igazából ezután indul be a lemez: a Billie Joe feleségének írt Young­blood és a Bouncing Off The Wall elsőre megragadnak, míg a Still Breathingben simán benne van, hogy akkora sláger legyen, mint a Boulevard Of Broken Dreams volt. Ez a szám ráadásul annyiból is kulcsfontosságú, hogy a narrátor magánéleti zűrjei itt érnek össze metaforikusan a közéleti bonyodalmakkal. A lemez végére aztán visszatérünk a jelenbe, s előbb kisebb katarzisként a lemez témáit összefűző, többtételes Forever Now érkezik, végül pedig azzal az Ordinary Worlddel zárul a lemez, amelyet az azonos című filmhez írtak – ez azzal játszik el, hogy mi lett volna Billie Joe-val, ha sohasem fut be a zenekara.

A Revolution Radio azzal együtt, hogy nem hoz semmi újat, egyértelműen a Green Day legjobb (és leginkább önazonos) lemeze az American Idiot óta, amely ugyebár 13 éve jelent meg, a befutásukat meghozó Dookie pedig már 22 éves az idén: mondhatjuk tehát úgy is, hogy visszatértek.

Warner, 2016

Neked ajánljuk