Zene

Attól lehetett tartani, hogy a Roma Sátorral összevont néhai Világzenei Nagyszínpad, vagyis mai nevén – tán a lapunkbéli rovat előtti főhajtásként – a Világfalu Színpad együttesen sem darabszámra, sem változatosságban nem hozza majd azt a színvonalat, amelyet annak idején külön-külön, a maguk módján mutattak legjobb pillanataikban. De már a külsőségek is a fanyalgás ellen hatottak: először is a színpad előtti dühöngőt kétméteres padlólapokkal fedték le a kis sárcsináló műanyag ötszögek helyett. Másodszor pedig kifejezetten jól nézett ki a sátor nyitott oldalának játékos-íveléses vonalaival.

Az atlantai társaság eddig az a zenekar volt, amely az első két, túlzás nélkül zseniálisnak mondható lemezén (Remission, Leviathan) olyan egyedi és magával ragadó formába öntötte a zajos-kao­tikus nagy elődök – például a Melvins és a Neurosis –, valamint a Thin Lizzyhez hasonló, klasszikus hard rock zenekarok munkásságát, hogy azonnal megszerettette magát minden új hangra vágyó zenerajongóval.

Valaha a Neurotic tagjaként ismerte meg a publikum, s míg régi dolgait még mindig hallgatják rajongói, ő már több mint negyedszázada saját útját járja – többek között a Hit Gyülekezetéhez szorosan kötődő Amen együttes vezetőjeként, amelynek élén idén már másodszor áll a közönség elé.

Öt és fél év után új lemezt adott ki a legvilágmegváltóbb zenekar – példátlan megjelentetési stratégiával. A forradalminak hitt ötlet sokakban visszatetszést keltett, az album viszont egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyenre sokan számítottak.

Az ember, aki Kurt Cobainnek a halálos lövésért felelős shotgunt eladta, zseniális gitáros volt régen is, és ma is az. Most ismét megújította némiképp a stílusát.

Ma nyolcvanéves Leonard Cohen. Öt évvel ezelőtti portrénkkal köszöntjük.

A Big Pink pályafutása úgy kezdődött, mint valami csoda: már az első, 2008–2009-es maxijaik nyomán szinte beteljesült ígéretként beszéltek róluk, és e kultstátuszt csak még jobban megalapozta 2009-es bemutatkozó lemezük (a Brief History Of Love) a patinás 4AD kiadónál.

A délolasz együttes a világzene fogalma alá sorolható zenekarokon belül azok közé tartozik, amelyek egy kultúra tiszta, hamisítatlan zenéjét játsszák, szinte észrevétlenül igazodva a mai koncert­elvárásokhoz is. Fellépésük előtt az együttes vezetőjét, Mauro Durantét kérdeztük.

Zorba falujától egy képzeletbeli kis görög szigetig, illetve Napóleon röpke, ám feltűnést keltő szegedi vizitjétől a Waterlooig – az ABBA-musical régóta várt magyar bemutatója jószerint akár tematikusnak is mutathatja az idei Szegedi Szabadtéri Játékokat.

A Traveling Wilburys, vagyis a nyolcvanas évek vége előtt Tom Petty nem számított túlságosan ismert zenésznek Magyarországon, az 1987-es keltezésű Képes Rock Enciklopédia is csak rövid szócikket szentelt neki. A kissé öreges, de azért szerethető szupergrupp és a Full Moon Fever című szólóalbum aztán nálunk is befuttatta őt, de emberünk a nyugati féltekén már a hetvenes évek közepétől jól csengő névnek számít.

A brit metállegenda egyetlen aktív alapító tagját, a banda csendestársát az új lemezről, háttérszerepéről és a heavy metal történelméről kérdeztük.

A Világfalu színpadon nem lesznek itt a visszatérő, esetenként lassan már unalmassá váló nagy sztárok sem a Balkánról, sem távolabbi földrészekről. Jön viszont jó néhány, előttünk eddig ismeretlen – de nem feltétlenül kezdő zenész, együttes. Néhányukat biztosan érdemes megismernünk.