Ritkulnak a telt házak - egykönnyen ez a szubjektív és enyhén képzavaros benyomásunk támadhatott az utóbbi pár esztendőben, ha rendszeresen látogattuk a klasszikus zene bevett hazai koncerthelyszíneit. Ma már a sok szempontból amúgy bámulatosan viruló s világsztárok vendégfellépéseivel gazdagon tarkított koncertévadok, a fesztiválok bővülő sora sem igen fedheti el a tényt, hogy valamiféle átformálódás zajlik a komolyzene s általában a magaskultúra társadalmi környezetében, amely jelentékenyebb a látogatottság idényjellegű árapálymozgásainál. A jegyvásárlói pénztárcákat is keményen sújtó világgazdasági válság e téren inkább csak kísérőjelenség vagy legfeljebb katalizátor, amely gyorsabb lefolyásúvá és nyomatékosabbá teszi a tőle jórészt független folyamatokat: az államok óvatos vagy épp sietős kihátrálását a mecénási pozíciókból, a koncertjárás társasági-társadalmi presztízsének és divatjának leértékelődését, ezzel összefüggésben a szponzorok növekvő takarékossági hajlandóságát vagy épp a komolyzenei lemezpiac elvérzését. S éppen nem utolsósorban: az új koncertlátogató nemzedékek meghódításának és kinevelésének egyre sürgetőbb, nehezebb és sokrétűbb feladattá válását, amely némi fáziskéséssel immár hazánkban is mind többek számára jelent komoly fejtörést és egyszersmind új, izgalmas lehetőségeket.
A család helyett
A klasszikus zenei közönség elöregedése világjelenség, így a hazai helyzet felmérésében és a kiutak keresésében jó néhány nemzetközi példa kínálkozik. A legprogresszívebb kísérletek jócskán túlterjeszkednek a "tegyük trendivé a klasszikus zenét!" - egyebekben dicséretes - törekvésén. Ezek kezdeményezői részint zenepedagógiai feladatokat vállalnak magukra, részint pedig a komolyzene társadalmi küldetését bizonyítják. Európában alkalmasint a máig loboncos üstökű angol karmester, Sir Simon Rattle nyolcvanas évek óta mindinkább kiteljesedő fáradozásai említhetők. Rattle előbb a Birminghami Szimfonikus Zenekar élén, majd 2002 óta immár a Berlini Filharmonikusok vezető karnagyaként terelgeti a fiatalokat a klasszikus zene felé: hangsúlyosan nem formális megjelenésével, ingyenes és korántsem hagyományos helyszíneken megtartott koncertek sorával, s nem mellesleg a hátrányos helyzetű tinédzserek bevonásával néhány kitüntetett produkcióba. (2003-as kezdeményezése, amely egy használaton kívüli berlini remízben 250 gyerekkel és nagykamasszal táncoltatta el Sztravinszkij Tavaszi áldozatát, mára legendássá vált.) Rattle tevékenységétől korántsem függetlenül a Berlini Filharmonikusok szervezetén belül ma már külön oktatási osztály működik, merthogy egy sor német és angolszász szimfonikus együtteshez hasonlóan itt is felismerték, hogy a közönség-utánpótlás megteremtése nevelői, zenepedagógiai feladatokat ró a jövőért aggódó muzsikusokra. Hiszen világjelenség az is, hogy a zenei képzést és a zenei ízlés fejlesztését már csak alig vagy egyáltalán nem ambicionáló család és iskola helyett magára a zenei közösségre hárulnak e feladatok. Ami annál is sorsdöntőbb felelősség, mivel a legújabb kutatások szerint egyre fiatalabb korban alakul ki a gyermekek zenei ízlése, s így jócskán lerövidül az az időszak, amíg lehetőség kínálkozik az ízlés orientálására és fejlesztésére.
Viva El Sistema!
A helyzet mindazonáltal nem reménytelen, hiszen a zene nem nyelvi jellegű, univerzális és interkulturális jelenség, s mint ilyen nemcsak sikerrel népszerűsíthető, de a társadalmi felzárkóztatásban és a közösségek fejlesztésében is érdemi szerepet játszhat. Ennek vitán felül legékesebb bizonyítéka a venezuelai zenei képzés egyszerre kulturális, társadalmi és szociális diadala, az 1975 óta feltartóztathatatlanul hódító El Sistema, amely a helyi szociális tárca támogatásával jelenleg több mint 300 ezer fiatal számára kínál kitörési lehetőséget, s megismerkedést nem csupán a klasszikus zene kultúrájával, de a szolidaritás, a harmónia, az együttműködés társadalmilag is kamatoztatható erényeivel úgyszintén. Az El Sistema sikere ma már egy sor más országban, így az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is hasonló kezdeményezések életre hívását eredményezte.
A fentebb vázolt helyzet, a problémák és kitörési pontok sablonja "Kodály országában" is hasonló, s így a hazai zenei élet szereplői ugyancsak egyszerre kényszerülnek a rövid távú taktikai közönséghódítással és a stratégiai közönségneveléssel foglalkozni. Kezdeményezésekben nincsen hiány, hiszen a ma már nem létező Klassz Iroda zenével barátkoztató Csoki koncertjeitől az idén júniusban megrendezett I. Nagy Hangszerválasztóig, a Nemzeti Filharmonikusok módszeresen felépített ifjúsági bérleteitől a Müpa babakoncertjeiig se szeri, se száma a jövő reménybeli közönségét megcélzó eseményeknek. Mégis a legváltozatosabb s ilyesformán legígéretesebb közelítésekkel alighanem a Budapesti Fesztiválzenekar kísérletezik: egyszerre választva szét a célba vett, ám különböző módszerekkel elérhető korosztályokat, s fordulva a zenei nevelésen túli társadalmi szerepvállalás felé. "Elmúlt már az idő, amikor egy zenekar csakis koncertteremben, frakkba öltözve volt látható-hallható" - fogalmaz Fischer Iván, aki zenekarával immár új koncertformákat is sikerre vitt. Ilyen például a huszonévesek számára a Millenárison megrendezett Midnight Music típusa, amely az éjszakai életet élő fiatalok, döntően a huszonévesek számára bizonyult csábítónak. Fischer a beleérző készség fontosságát hangsúlyozza: "Ez a generáció általában nem vásárol színházi vagy koncertbérletet, CD-vásárlás helyett letölti magának a zenét. Arra van szükség, hogy a fiatalok ingyen hozzájussanak a művészetekhez, mert hatalmas rá az igényük. Egyszerűen el kell képzelni, hogyan élnek ők: kevés pénzzel, de nagy érdeklődéssel, későn kelnek és későn fekszenek." Az 5 és 12 év közötti gyermekek számára a Kakaókoncertek megrendezése, zene a Critical Mass biciklis menetének, minikoncert szülészeten és az öregek otthonában, kisfilmes pályázat, tematikus maratonok, tehetségkutatás a Magyar Zeneiskolák Szövetségével - s e felsorolás még csak nem is teljes. Az új közönség és egyszersmind a zene társadalmi küldetése felé nyit a Budapesti Mahler Ünnep idei különleges produkciója, Benjamin Britten gyermekoperája, a Noé bárkája is, amely eredetileg is döntően gyermek muzsikusokra-énekesekre íródott. A karmester és rendező, Philipp György a készülő előadásról szólván a bárka szimbólumát nyomatékosítja: "Ki kell menteni ezeket a gyerekeket a mai magyar 'kultúrából'. Mentenünk kell, ami még menthető."
Hendikepesek
Amíg az opera műfaja körül a fiatal közönség meghódításának jó néhány sikeres kísérletét láthattuk az elmúlt években (itt első renden nyilvánvalóan Kovalik Balázs nevét kell említenünk), s a társadalmi szerepvállalás mozzanata is megjelent ezen a tájékon (lásd, mondjuk, a Krétakör Krízis-trilógiájának középső darabját), addig a klasszikus zene kamaramuzsikai vonulata nyilvánvalóan kevesebb eredményt ért el a fiatalok megszólításában. Reménykeltő példa persze itt is akad, amint erről a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál harmadik sorozatáról beszámoló cikkünk is hírt adott (lásd: Meghallgatják egymást, Magyar Narancs, 2012. augusztus 23.). Ám e téren mégis határozott közönségdeficittel és valóságos hendikeppel szembesülnek a különféle, sokszor tehetséges, sőt rangos vonósnégyesek és egyéb kamarajellegű formációk művészei. Krulik Eszter, a tavaly megalakult Krulik Kvartett primáriusa a közönségszervezői feladat kihívásait emlegeti: "Vannak budapesti koncerthelyszínek, ahol ahhoz a feltételhez kötik az együttes fellépését, hogy hoznunk kell a saját közönségünket. Az embereket személyesen, egyenként kell megszólítani, mert bár a kör e-mailek és a közösségi portálok fontos reklámfelületek, az 1000-2000 meghívottból biztosan csak azok szoktak eljönni, akiknek személyesen mesélek a koncertről." S tegyük még hozzá, a kamarazenéről ráadásul mesélni is nehezebb, hiszen ahogyan az ismeretterjesztőként is fáradozó Péteri Lóránt zenetudós fogalmaz: "A 'hardcore' kamarazenéről sokkal nehezebb a szakzsargon mellőzésével beszélni, mint mondjuk egy Mahler-szimfóniáról. Utóbbiban sztori van, a legkülönbözőbb stilisztikai utalások, egymással feleselő hangvételek, unikális hangszerelési ötletek, míg Brahms op. 120-as két zongora-klarinét szonátája egyfelől gyönyörű, másfelől nagyon okos zene, ámde mesélni róla roppant nehéz."
Interaktív ismeretterjesztés, ingyenesség, internet - szemre mintha ez az alliteráló hármas kecsegtetne leginkább a fiatalok bevonzásával. "Aki ma nincs fent a Youtube-on, akinek nincs Facebook-profilja, s aki nem él az úgynevezett social media egyéb lehetőségeivel - az egyszerűen nem létezik a nyilvánosság számára" - fogalmazta meg a netes jelenlét kényszerét egyik legutóbbi interjújában (Muzsika, 2012. július) a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, Kovács Géza, s valóban, mindez nélkülözhetetlennek tűnik, még akkor is, ha rövid távú megtérüléssel nem kecsegtet a nem is annyira virtuális energia-befektetés. Merthogy az internetes jelenlétből és az ingyenes koncertekből nem tudni, mikor lesz jegyvásárló vagy épp bérletes közönség, s ezen a téren értelemszerűen a hosszú távú projektek sem garantálhatnak biztos sikert. Bár hogy végül sor kerül-e a fentebb emlegetett El Sistema magyarországi meghonosítására, amint azt a fideszes Kupper András kezdeményezése célozza, az korántsem csupán a jegybevételek majdani remélt gyarapodása miatt lehet érdekes számunkra. A Symphonia Alapítvány és annak formálódó monori előprojektje ugyanis a hátrányos helyzetű fiatalok felzárkóztatásában és a romaintegrációban is szerepet kíván vállalni, s ez a vállalkozás még akkor is méltán igényt tarthat támogató rokonszenvünkre, ha amúgy netalán szívfájdalom nélkül az öregekre hagynánk is Schumann Esz-dúr zongoraötösét.
