Magyar Narancs: „Mi továbbra is teljes mellszélességgel készülünk az augusztus végi fesztiválra, nagyon bízunk benne, hogy az eredeti elképzelések szerint, biztonságban összegyűlhetünk Orfűn a nyár végén” – olvasom a Fishing on Orfű honlapján. De csak két hét múlva lesz döntés, hogy meg lehet-e tartani a fesztivált. Hogyan lehet egy ilyen bejelentés árnyékában dolgozni?
Lovasi András: A zenészek, a technikusok, a roadok ebből csak a bizonytalanságot érzékelik, és mindenki csak találgat. Ugyanakkor mi szervezőként komplett turnékat és headliner névsorokat építünk fel az egyik nap, majd dobunk ki a másikon. Ennyi energiával négy fesztivált is meg lehetne rendezni, de a végén csak egy lesz belőle. Vagy egy sem.
MN: Ha nem lesz fesztivál, van-e a belengetett 30Y–Vad Fruttik focimeccsen kívül másik B tervetek is?
LA: A meccset már továbbfejlesztettem. Csinálhatnánk egy nyitó futballgálát, amelyre meghívhatnánk a zenekarokat, úgy zajlana az egész, mint a hokiban, teljes cseresorok lennének, így mindenki játszhatna 2–3 percet. Persze van ennél komolyabb vészforgatókönyvünk is, de erről egyelőre nem árulhatok el részleteket. Egyébként úgy tippelem, már eldöntötték, hogy augusztus 15. után sem lehet nagy koncerteket tartani, és csak azért nem jelentették be most (a kormány július 30-ra ígért döntést – a szerk.), mert a rossz hír mellé szeretnének valami jót is bemondani; arra gondolok, hogy talán lesz valami mentőcsomag például a turizmussal összekötve. Ezt abból gondolom, hogy a háttérben megy a szakmai kérdezősködés arról, hogy valójában mik azok a visszafordíthatatlan károk, amelyek a zeneipart érték. Onnan tudom ezt, mert épp ma éjfélig (az interjú július 18-án készült – a szerk.) kell leadnunk egy olyan tartalmú jelentést, hogy milyen mértékű mínusszal számolunk, ha elmarad teljes egészében a fesztivál. Ez a mi esetünkben 70 millió körüli összeg.
MN: Visszafizetnétek az eladott jegyek árát?
LA: Ha elmarad a Fishing, biztos, hogy nem játsszuk el ugyanazt, amit a Budapest Park, hogy nem akarták visszaadni. Ugyanakkor szeretnénk, ha lennének olyanok, akik önként bent tartanák – támogató céllal – a jegyük árának bizonyos százalékát. Ezért mi cserébe ajándékcsomagokat, digitális tartalmakat adnánk. Muszáj valamit kitalálnunk, ha valamennyit le akarunk faragni a veszteségekből.
MN: Veszélyben van a 2021-es fesztivál is?
LA: Igen. A Fishing on Orfű bevételei nagyrészt a jegyvásárlásból, kisebb részben a vendéglátásból jönnek. Ha elmaradunk, ez a két forrás egy pillanat alatt semmivé lesz. Szoktunk is dicsekedni azzal, hogy nincsenek támogatóink, nem függünk a mindenkori kormányzattól, hogy szponzormentes fesztivál vagyunk, mert azt szeretnénk, hogy csak a zene és a hangulat számítson, egyéb árukapcsolásokkal, reklámokkal ne tereljük el a közönség figyelmét. Ezt az utolsó 3–4 évben sikerült úgy megcsinálnunk, hogy nyereségünk is volt. De most ebből az is következik, hogy ha be kell nyelnünk ezt a kb. 70 milliós veszteséget, akkor nem csupán padlóra kerülünk, de még iszonyatos mínuszban is leszünk bőven. Csakhogy közben a járvány hosszú távú gazdasági hatásairól fogalmunk sincs.
MN: Mennyire érezted a szakma arcul köpésének Gulyás Gergely beszólását, hogy focimeccset azért lehet rendezni, mert ott nincs alkohol? Ami ráadásul nem is igaz.
LA: Valószínűleg arról van itt szó, hogy Magyarország egy presztízsértékű meccset fog rendezni szeptemberben (az UEFA-szuperkupa mérkőzést a Puskás Ferenc Stadionban – a szerk.), és úgy tűnik, azt muszáj megrendezni. De egy olyan országban, ahol már nem szóvirág az, hogy lassan övék a fél ország, ott tekinthetem ezt egy provokatív gesztusnak is, hogy „mi még ezt is megcsinálhatjuk”. Az emberek többségének igazságérzetét biztosan piszkálja az, ami a foci körül megy, de nincs ennek semmiféle látható következménye, maximum a tehetetlen düh nő abban, aki nem Orbán-rajongó. Mennyivel egyszerűbb és tisztességesebb, amit a németek csináltak: a járvány elején nemcsak kitaláltak egy segélycsomagot, de kitalálták annak a módját is, hogy ezt minél átláthatóbban tudják eljuttatni az érintetteknek. Mi meg még most is arról beszélgetünk, hogy lesz-e vagy nem lesz-e Fishing on Orfű, és ha nem lesz, akkor mi lesz. Mindezt azért, mert a kormány a segélycsomagot egyelőre meg akarta spórolni.
MN: Demeter Szilárd már kiszámolta, hogy 5 milliárdot kellene adni ahhoz, hogy akkora mértékű legyen a segély, mint a németeknél. Szerinted elég lenne ennyi?
LA: Nem tudom. De az biztos, hogy ebben a műfajban 5 milliárd forint még soha nem volt a placcon, így azt sem tudja senki, hogy mire lenne elég.
MN: Te 40 milliárdos bukásról írtál a Facebook-posztodban.
LA: Ezt a zenei szövetségünk, a Music Hungary számolta ki az iparágra és a rá épülő struktúrára vonatkozóan, a nyári szezon bevételeit illetően.
MN: El tudnád képzelni azt, hogy zenészek kimenjenek az utcára…
LA: Elképzelni bármit lehet. De amikor én próbáltam meg bármiféle összefogást összekalapálni, az nagyon keserű tapasztalatokkal járt. Úgy tűnt, a zenésztársadalom nem tud a legegyértelműbb ügyekben sem összefogni: szekértáborok vannak különféle érdekek mentén, és mivel annyira felületesen és gyorsan ítélkeznek ezek a táborok, nagyon nehéz bármiben állást foglalni, közös megegyezésre jutni. Például látom, hogy mekkora csalódás volt sokaknak Bródy János közös fotója Demeter Szilárddal, olvastam is Debreczeni József cikkét nálatok, de nem tudok egyetérteni vele. Közben azt is látom, hogy ez a tábor az én megnyilvánulásaimat sem tudja elfogadni.
MN: Miért nem?
LA: Mert képtelen lennék jó szívvel bármelyik oldal mellett kiállni, márpedig ez az elvárás. És ha az ember két politikai szekértábor között van, akkor általában kap innen is, onnan is. Mostanra a normatív támogatások megszűnésével, ilyen volt például a tao, eljutottunk odáig, hogy minden művészeti ágban mindenki, akinek kell – igen, még Pintér Béla is – a NER-től kap így vagy úgy pénzt. Vagyis, ha ez a pénz meg lenne jelölve, és mindazokat, akik kaptak belőle, szembesítenék ezzel, akkor mindenkinek koszos lenne a keze, bármennyire is független akar maradni. Nyilván szellemi értelemben maradhat is független, csak éppen valahol az agy egy sarkában mindig ott munkál, hogy mi van, ha jövőre a társulat azt a 28 milliót se kapja meg, amit az idén? Innentől számomra pótcselekvés, meg a saját fanatizált tábor etetése csak, hogy „fúj, nem jelenünk meg úgynevezett szimbolikus tereken!”, például Tusnádfürdőn, vagy nem állunk szóba Demeter Szilárddal, mert egy diktátor csicskája. Azt gondolom például a Demeter-programról, hogy az egy konszolidációs program, a főhülyéjükhöz, Szakács Árpádhoz képest biztosan az. Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy a NER is felismerte, előbb-utóbb konszolidálni kell a hatalmukat, mert annak a 2–3 millió embernek, akit egyre préselnek lefelé, levegőt kell adni.
MN: Én ezt azért nem mondanám konszolidációnak. És ezt éppen a Térey-ösztöndíj körüli botrányok mutatták meg. Megjelent a kortárs magyar irodalomban egy sosem látott magas összeg, aminek nagy részét a csókosok kapják meg, többnyire jelentéktelen, silány szerzők, a maradék húsz százalékon meg marakodhatott az ellenzéki oldal. Demeter 25 milliárdot mondott be a könnyűzenére, egy ugyancsak sosem látott magas összeget… Ugyanaz megtörténhet, mint a Térey-ösztöndíjjal.
LA: A Térey-ösztöndíj hátterét nem ismerem, de a popzene alapvetően is olyan, hogy rengeteg silány anyag készül. Nyilvánvaló, ha sokkal több hangfelvétel készülhet, sokkal több zenekar jelenhet meg a placcon, az azt jelentené, sokkal több szar is lenne. De biztos, hogy nagy művek születése a cél? Nem hinném. A remekművek mennyisége nem áll egyenes arányban azzal, hogy hányan próbálkoznak vele. Én úgy tekintek a popzenére, mint ami gyakran semmi egyebet nem szolgál, mint a szabad energiák levezetését. Nem az a cél, hogy hirtelen valami hatalmas minőségi ugrás következzen be, inkább az, hogy közösséget teremtsen, hogy célt adjon egy csomó tizenévesnek, hogy többen tudjanak alapfokon hangszeren játszani, ezáltal például értőbb közönség legyenek, ha nem is lesznek mind profi muzsikusok. Azok, akik közel vannak a tűzhöz, minden bizonnyal könnyebben lobbiznak majd saját magukért. Ilyen értelemben valószínűleg itt is le fog játszódni az, ami az íróknál. De a semminél a húsz százalék is több.
MN: Ez opportunizmus.
LA: Igen, lehet. De most mondjam azt, hogy a Demeter-program szörnyű? Hát, mi is hasonlót találtunk ki tizenvalahány éve. Ez a könnyűzenei program kicsit kibővítve pont olyan, mint amit annak idején a PANKKK-kal (a 2005-ben meghirdetett, Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért elnevezésű kulturális kormányzati projekt – a szerk.) kitaláltunk. Csak az nagyjából egy évet, és sokkal-sokkal kevesebb pénzt kapott. Erre mondjam azt, hogy ne legyen?
MN: Szörényihez és Bródyhoz hasonlóan neked is megmutatta Demeter Szilárd az akkor még titkos stratégiáját?
LA: Nem. De nem csodálom, hogy nekik mutatta meg. Ők olyan konszenzuális alakjai a magyar könnyűzenének, hogy a munkásságukat, életkortól függetlenül, mindenki a legnagyobb tisztelettel emlegetheti. Az élők közül talán csak Presser Gábor ilyen még.
MN: Mostanában azzal van tele a bulvársajtó, hogy Majkával egymás torkának ugrottatok. Az egész azzal indult, hogy volt egy „rászorultsági” pályázat zenészeknek, amivel kapcsolatban Majka azt kifogásolta, hogy van, akinek kenyérre kellett, de olyanok is igénybe vették, akik még a kocsijuk nyárigumi-készletét sem tudják ebből lecserélni. Miért írtad erre azt, hogy szerinted Majka a zenészek ellen hangolt?
LA: Alapvetően igaza volt Majkának. De ez a vélemény egy kocsmában helytálló, ahol a barátaidnak elmondod, hogy mekkora köcsögök azok a zenészek. Különben ez a pályázat mindenkinek a saját belső erkölcsi mércéjére volt bízva. Intézzék el a saját lelkiismeretükkel. Ehelyett Majka azt gondolta, hogy megeteti celebcupákokkal a közönségét, mert nagyon jól tudja, hogy a magyar társadalom mit gondol a könnyűzenészről, majd miután a bulvár ezt jól felfújta, a „népharag” magyarázkodásra kényszerítette nemcsak azt a tucat embert, aki név szerint szégyentáblára került, hanem több száz más kollégát is. Legközelebb, ha valaki nyer egy érvényes Artisjus-pályázaton, azt meg is lehet lincselni már? Ehhez képest most egy posztban meg számon kérte a zenészekkel kapcsolatos előítéleteket, meg az „elmehetnek végre rendes munkát végezni” attitűdöt. Eldönthetné végre, mit gondol.
MN: Mennyire veszed komolyan ezt a „bulvárpárbajt”?
LA: Egyáltalán nem veszem komolyan. Nyilván nem fogunk jópofizni a színpad mögött, ha összefutunk, de ezt eddig se tettük.
MN: Kiposztoltál egy olyan képet is, amelyen a stúdiód látható, gyümölcsöskosarakkal telepakolva. Ezzel valamiféle „alkotói válságot” akartál kifejezésre juttatni?
LA: Nem egészen. A karantén alatt készítettem pár demót, saját célokra továbbra is használom a stúdiót. De jönnek ide mások is. Márciusig olyan 50 százalékos kihasználtsággal működött, ami egy vidéki stúdiónál nem olyan rossz, viszont azóta nem jött senki. Most idejük lenne ugyan a zenészeknek, csak pénzük nincs.
MN: A demókat csak hobbiból készítetted?
LA: Március 8-án jelent meg a Kiscsillag hatodik lemeze, én most egy „nagyon akusztikus”, szinte „egyszálgitáros” lemezt próbálok elképzelni. Nyilván lesz benne hangszerelés is, hogy ne lehessen olyan gyorsan megunni, de a „csupaszsága” lenne a lényeg.
MN: Ez már az öregség jele? Egyáltalán: 53 évesen érzed az öregedést?
LA: Előfordul. Vannak olyan pillanataim, amikor azt hiszem, hogy minden ugyanúgy megy, mint régen, de azt észrevettem, hogy nehezebben megy például a memorizálás, szóval vannak mindenféle bajaim. Azt hiszem, ez az az életkor, amikor az ember elkezd megtanulni öregedni. Míg régen élveztem, hogy pazarolhatom az energiáimat, mert végtelen sok van belőle, most hirtelen kiderül, hogy nincs annyi, és hogy meg kell tanulni beosztani.
