Mi az ördögöt követett el Brian Warner, hogy egy egyszerű sétáló rávegye magát és belépjen egy körúti könyvesboltba, arra kérve az eladót, hogy ugyan helyezné már máshová a kirakatban ezt a könyvet az Istennel az öröklétben című mellől, vagy még inkább venné is be onnan? És mit tett vajon azért, hogy e könyv fordítója azt találja írni utószavában, hogy munka közben "időnként hányingerem volt tőle, időnként úgy, de úgy szerettem volna találkozni vele, hogy tökön rúgjam"? (Szántai Zsolt egyébként azt is elárulja, hogy korábbi fordítói praxisában bizony előfordult már, hogy "esetenként" húzott a szövegekből, mert szerinte azokban "az erőszak, a trágárság vagy a pornográfia öncélú ostobaság" volt. Mint kiderül, e szövegből ugyan nem húzott, de eme gyakorlat nyilvánvalóan komolyabb problémákat vet föl - már megint van cenzor? -, melyeket most nem áll módunkban tárgyalni.)
A Neil Strauss-szal közösen jegyzett önéletrajzi kötet tíz év késéssel került a magyar olvasók elé, ez idő alatt már nyilvánvalóvá válhatott, mit is értett hősünk a könyv utolsó mondatában azon, hogy "ez még csupán a kezdet" - azóta kiadott albumai (ide számítva a tavalyi, sokaknak csalódást okozót is), fellépései, illetve ezeknek fogadtatása vagy épp Gottfried Helnweinnel közös (képzőművészeti) munkái önmagukért beszélnek.
Jelen kötet, melynek "belső", a tartalomjegyzékben nem jelzett tagolása a dantei Pokol köreit követi (az út a pokolból ily módon befelé is vezet, bár a "végpontnál" ott a jelzet: "van egy kijárat itt"), bemutatja eme antihős gyermek- és ifjúkorát, illetve a zenekar korai éveit, rávilágítva némiképp arra, mi is formálta őt olyanná és azzá, akit manapság szinte divat gyűlölni vagy vallásos rajongással övezni (példaképp csak a fanatikus leszbikus párt említeném, akik a művész nevét vésték pengével a mellük fölé).
A szeplős, csontsovány, nagy fogú és számára zavaróan nagy fülcimpájú gyermek Brian a Poklot nagyapja pincéjében találta meg, ahol egy alkalommal tanúja is volt a perverz öreg önkielégítésének - innen indul a történet, melyben a frusztrált, minden tekintélyt megvető, örökké elégedetlen, "túl kevés középső ujjal született", ám végtelenül ambiciózus fiatalember fejlődésregényét láthatjuk. Ennek díszletei majdhogynem általánosak: állandósuló botrányok az egyházi középiskolában, melyek egyikével sem sikerült kirúgatnia magát, bármennyire szerette volna (még az is kevés volt, hogy a nagyfatertól ellopott műfaszt becsempészte fiatal tanárnője fiókjába); ordenáré bénázás az első aktus során; mindenféle alkohol mellett az első drogkóstolások; részvétel házi celebrálású fekete misén; versek és novellák írása (ezekből párat olvashatunk is a kötetben) és publikálásuk sikertelensége; minden nő megdugásának nagyszabású kísérlete; lapostetvek beszerzése (anyuka persze meg van győződve arról, hogy egy napozóágyon szedhette össze őket - az elbeszélő "kellemetlennek" érzi bevallani, hogy pattanásai miatt rendszeresen szoláriumozott). A pokolba vezető út elutasító levelekkel van kikövezve; a lógós és a raktárkészletet serényen dézsmáló lemezbolti eladóból előbb egy magazin zenekritikusa, majd egy másik főszerkesztője lesz (miután a tulajdonosok elhiszik neki, hogy van újságírói végzettsége, és az összes "menő" lapban publikált már) - ilyen minőségében számol be igen részletesen a szadista kurva bordélyáról, majd lesz az első Marilyn Mansonról szóló cikk szerzője.
És persze számtalan egyéb történet, anekdota is olvasható, mert innentől a zenekar korántsem könnyű összeállása, első koncertjeik, a pornósztár Traci Lordsszal vagy a Nine Inch Nailsszel való kapcsolat szinte dokumentumszerű leírása következik - egészen a különösen nagy botrányt kavaró Antichrist Superstar albumig. Ám ez már "csak" történelem; ami lényegessé válik, az a messze nem filozófiai igényű, viszont mégis pontos fejtegetés arról, hogyan polarizálódnak az értékek és az érzelmek; ennek mentén ragadható meg a különös művésznévválasztás jelentősége, illetve az Antikrisztus mibenléte is. (A szélsőségesnek nevezett produktumokat jellemzően a befogadás szélsőségessége miatt véljük annak, aminek.) Konkrétabban: kiviláglik, hogyan egyeztethető össze a szeretet és empátia igénye azzal, ahogy a koncerteken határozott és komolyan veendő üzeneteket közvetítő zenekar tagjai alkalomadtán gyomorforgató módon alázzák meg a magukat a backstage-be bekönyörgő-beverekedő, ostoba rajongókat - nem csupán a fogyasztói társadalom kritikája jelenik meg ez esetben, hanem egyszersmind a konzumidiotizmus durva és cinikus paródiája is, mely szerencsére mindmáig nem vált önmaga paródiájává (és itt vitatkozom a tavalyi Eat Me, Drink Me album egyes kritikusaival).
A könyv egyik legszórakoztatóbb része a Szabályok felsorolása; pontokba szedve tudhatjuk meg, Manson szerint mely feltételek alapján kell vagy lehet kijelenteni valakiről, hogy drogos, melyek szerint homoszexuális (a 12-es pont - "Ha kivered magadnak és magadra élvezel" - értelmében "valószínűleg valamennyien buzik vagyunk"), és hogy mely esetekben valósul meg a megcsalás esete. Hasonlóképp szórakoztató az interneten keringő idióta rajongói pletykák gyűjteménye is, melyeknek azért mindegyike cáfolódik (vagy legalábbis pontosabbá lesz) a kötet különböző, elszórt pontjain. (MM kedvence az, melyre egyik szeretője hívta fel figyelmét, miután análisan közösült vele: "Marilyn Manson kivetette a barátnője szemgolyóját, hogy oda is beverhesse a faszát.")
Az izgalmas tipográfiájú (ebben az eredeti kiadást követték), fotókkal (ezekből van tizenhat oldalnyi színes melléklet is) és anatómiai metszetekkel bőven ellátott kötet számtalan egyéb dokumentumot is közöl, többek között koholt vádakat igazoló (hamisított) tanúvallomásokat, de nyilvánvalóan nem ezeknek köszönhetően válik emberünk valamivel megérthetőbbé.
"Mindig hittem abban, hogy egy ember okos, sok ember viszont már hülye" - állítja MM, és erős hajlamot érzek egyetérteni vele; véleményem szerint Marilyn Manson maga a posztmodern ikon, bár ha ezt meghallaná, biztosan szétrúgná a seggemet.
Fordította: Szántai Zsolt. Cartaphilus, 2008, 319 oldal, 3900 Ft
