Händel megvadul – sőt trendi stílusban: bevadul. Christina Pluhar régizene-együttesének lemeze a címlapon szemérmesen elhallgatja, miről is van szó tulajdonképpen. A doboz hátlapja már többet sejtet az „Improvisations on G. F. Händel” információval. Ennyiből azok, akik ismerik a L’Arpeggiata munkásságát, és tudják, hogy abban sokszor megjelenik a könnyűzenével való kacérkodás mozzanata, már szimatot kaphatnak. És a szimatuk nem csal: a lemez, amelyen tizennégy, többségében nagyon híres Händel-szám hallható (köztük olyan slágerek is, mint a Verdi prati, a Lascia ch’io pianga vagy az Ombra mai fu), kakukktojásként egy szem Vivaldival, többnyire nem vegytisztán Händel zenéjét tartalmazza, hanem valami mást, Händel ürügyén. Ne szépítsük, a „klasszikusok popritmusban” mintájára ez itt jazzesített Händel.
Lehet az ilyesmit szeretni, és lehet elutasítani. E sorok írója nem kedveli az effélét – ez már akkor is így volt, amikor a műveletet a régmúltban olyan pompás zenészek végezték el, mint Jacques Loussier vagy a Swingle Singers. Händeltől idegen ez a pancsolmány, zenéje semmit sem kap tőle, mint ahogyan annak idején Bach sem kapott a jazzesítőktől.
De ne legyünk vaskalaposak, értékeljünk mindent a maga paradigmáján belül. Szerencsétlen ötletnek tartom Händel jazzesítését, mert úgy érzem, erőszakkal tukmál a barokk zenére valamit, amihez annak semmi köze. Ezt a véleményt azonban a tárgyilagosság jegyében zárójelbe teszem, elismerve, hogy a megvalósítás módja felsőfokú, sőt lenyűgözően profi. A két – Magyarországon is ismert – nagyszerű énekes, Nuria Rial és Valer Sabadus remekel, a hangszeresek pedig, akik egy különös, részben jazzes, részben klezmergyökerű, részben enyhén orientális szósszal öntik nyakon Händel zenéjét, olyan virtuózan és kreatívan játszanak, hogy a kivitelezés fölényét – sajnos – az is kénytelen elismerni, akinek maga az elképzelés egyáltalán nem tetszik.
Erato, 2017
