A Tribes az Infracom! hagyományos válogatássorozata: a legfrissebb, hatos sorszámú darabon az alcímhez híven javarészt soul inspirálta muzsikákat hallunk: nénik, bácsik dalolnak benne az élet keserveiről, szépségéről, mintegy mellékesen, megtámasztva a számok nu jazz, deep house, drum and bass lüktetését, máshol meg csak ez utóbbit halljuk, ohne vokál, s csak érezzük, hogy a szerző lelkéből jön a muzsika. Tizenkét szám, majdnem mind jó, de vannak a legjobbak, ők kapják a jutalomcukrot. Az első csapás Ultra Naté a 4 Heróval súlyosbítva (Dego a szerző és a producer): a garázsdíva egy, a tőle megszokottnál lassabb, finoman lüktető, jazzes darabbal indít, a második elszállás egy Silent Poets-szám instrumentális mixe a Two Banks Of Fourtól, tán a legszebb valamennyi közül. De jön, ha jőni kell egy elbűvölő vokális darenbéz a német Micatone-tól (Jazzanova-istálló), majd rá Jiva-féle Stars (Tauriva mix) scat-vokállal, s alatta a nyugtalanító jazzgroove, s ráadásként egy Leroy Smith-féle deep house remix (az eredeti Ne-Grove: Let It Ride), hogy táncoljon, akit az anyja sem sirat. És csak ezután jön a ráadás: az egészen fura ritmikájú Brand New Day Pavel Dego Kostiuktól - egyenest Varsóból, és a végén az adu, aki mindent üt: Maurice Fulton, akinek (mint producernek) még 1990 körül számos Crystal Waters-számot köszönhetett az emberiség - például a hírhedt Gipsy Womant, tudják, az a zongorás-vokálos lüktető house a ladádíládádá refrénnel és a helyben táncoló énekesnővel. Fulton Life Is Water című garázs-bugija a legpörgősebb szám az egész válogatáson - nem is érteni, miért menekült Finnországba, ha csak nem éppen ezért. Tavasz van, tessék ilyen zenét hallgatni, mert ettől még a fű is gyorsabban nő.
Minek
Infracom!/Deep Music Depo
