A pályaválasztás döntő esemény az ember életében. Ötvenéves korban sem késő meglépni, főleg ha stramm fiatalról van szó, és ha a választás megalapozottnak bizonyul. Takács-Nagy Gábor (1956) nem a semmiből lépett a karmesteri dobogóra, szűk két évtizedig a nevét viselő, világszínvonalú vonósnégyes primáriusa volt, később a Fesztiválzenekar hangversenymestere, ma már első vendégkarmestere, s Európában itt-ott kamarazene-professzor, dirigens stb.
És némiképp varázsló is. A MÁV Szimfonikus Zenekart a derékhadhoz, a középmezőny élére szokás sorolni, de a pálca nélkül irányító Takács-Naggyal a hétköznapi bérleti hangversenyüket nem letudják, hanem izgalmas zenei élménnyé avatják. Haydn Üstdob-szimfóniájában (G-dúr, Hob. I:94) és Beethoven
1. szimfóniájában átmeneti időre eltávoztunk hazánkból, és megérkeztünk egy könnyedebb, követhető szabályok szerint szerveződő világba, ahol szinte mindegyik tizenhat ütemes periódusban zenei poénok pukkannak. Humor és önreflexió, ráadásul zavartalan kivitelben – a fúvós belépések eseményszámba mentek, de még feltűnőbb volt a vonóskar természetesen könnyed, kifejező mozgása a gyors és még gyorsabb passzázsokban. A Haydn-szimfónia második, variációs tételében – itt csattan el a nevezetes üstdobütés – a négy, önálló karakterű variáció összekacsintása sokat megértetett a bécsi klasszika napos oldaláról. A tíz évvel későbbi Beethoven-mű iróniáját és Haydn-utalásait könnyen olvashatóvá tette a zenekari pezsgés.
Farkas Gábornak sem technikai, sem tartalmi szempontból nem okoz gondot Bartók 3. zongoraversenye, szépen működik együtt a kísérettel – rejtély, hogy miért marad mégis kívül a darabon, miért nem akar vagy mer azonosulni a magánszólammal.
Zavartan kérdezem a túltermelési válságot emlegetőket: baj az, ha egy országnak, illetve fejnehéz fővárosának egynél-kettőnél több jó zenekara van?
Zeneakadémia, november 27.
