Még nem nosztalgiabuli - a Pearl Jam Budapesten

Zene

Huszonhat év után tért vissza Budapestre a rocktörténet egyik legnagyobb hatású és legstabilabb csapata. Mindenki tudatában volt, hogy a negyed század sok idő, mégis magától értetődő módon szétszedték az arénát.

„Negyven év alattiakat ide be sem engednek” – mondta vidáman egy stabilan negyven feletti figura a sörcsap előtti sorban állva. A Pearl Jam tegnap esti koncertjén kétségtelenül az együttes fénykorát kamasz fejjel vagy fiatal felnőttként megélő generáció képviseltette magát a legnagyobb számban. Ugyanakkor a transzgenerációs élmény esélye is felmerült menet közben, amikor az énekes Eddie Vedder megszólította a közönségben kiszúrt egyik gyereket, és még egy tósztot is elmondott a nyolc éves rajongó tiszteletére. Egy több mint három évtizede működő banda esetében elkerülhetetlen a kísértés, hogy önmaguknak, és a velük együtt idősödő hallgatóknak is amolyan nosztalgikus időutazásra bazírozó haknikká alakítsák a kezdetben a falakat ledönteni akaró színpadi jelenlétet. Magyarul az idő és a siker természetes velejárója alighanem a színpadi elmacskásodás meg a zenei rutinra építő koncertteljesítmény egy bizonyos szintig. Az idő efféle eróziójának végül legfeljebb Vedder ugrástechnikájában láthattuk némi nyomát, a zenei és hangulatbeli minőségben, és főleg a dinamikában aligha.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

Miután a Soundgarden legendás frontembere, Chris Cornell 2017-ben öngyilkosságot követett el, Amerika-szerte kisebb mozgalom indult, hogy Eddie Veddert vegyék valamiféle őrizet alá, úgy is mint a grunge aranykorának utolsó élő vezéralakját. Erre persze aligha van szükség, legalábbis Vedder koncertbeli energiáját elnézve még nem a múzeumban van a helye szerencsére. A nagyjából kétórás műsor nem spórolt sem a zenekar, sem a közönség erejével (volt is egy-két rosszullét a küzdőtéren, de ezekre szépen reagált a tömeg illetve az orvosi stáb is), benne volt nagyjából minden, ami miatt a Pearl Jam az egyik legmegbízhatóbb koncertzenekarnak számít. Lendület, melankólia, harag, együttérzés, a közönség közel engedése, egyéni truvájok, közös éneklés és még némi társadalmi célú üzenet is.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

Persze a 2020-as évek nem a 90-es évek, tulajdonképpen két ellentétesebb évtizedet nehéz is lenne találni az elmúlt másfél századból talán. És ez a dalok kontextusán is kényszerűen alakít sok mindent visszamenőleg is. Mégis működtek a több évtizedes ritmusok és szövegek is rendre, és nem csak a nosztalgia miatt. A hosszú fürtös, szakadt ruhájú, tornacipős Vedder, aki egykor előszeretettel mászta meg a fesztiválszínpadok állványzatát is, ma éretten hátrafésült séróval és Rock and Roll Hall of Fame tagságival a zsebében lép a közönsége elé. De egy dolog úgy tűnik, nem nagyon változott: szeret zenélni, és szereti előadni a számaikat. És hát végül is ennyire egyszerű ez az egész valahol.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

A Pearl Jam huszonhat éve lépett fel utoljára Budapesten (2000-ben volt egy érdeklődés hiányában elmaradt koncertjük, pedig akkor sem számítottak már kis együttesnek), egy rakás embernek alighanem a tegnapi koncert ehhez a 96-os élményhez kapcsolódott most amolyan párdarabként. És nem csak az akkori és a mostani zenekarral való szembesülésre adott így lehetőséget a helyzet, de az akkori és a mai önmagukkal való találkozásra is alighanem. Huszonhat év egy fél élet. Vagy szerencsés esetben egyharmad. Ráadásul ezt az eredetileg 2020-ra időzített koncertet is többször halasztani kellett a koronavírus-járvány miatt. Sok minden ellene szólt tehát, de végül semmi nem zavarta meg a zenekar és a közönség összhangját.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a gyakorlatilag kötelező slágerek közé be-beszúrta az együttes az újabb lemezek egy-egy dalát is. Volt, ami ebből jobban működött, mint mondjuk a Superblood Wolfmoon, és volt, ami kevésbé, mint például a Dance Of The Clairvoyants. De nem is ártott néha egy kis pihenő a bizonyos értelemben a pályaindító, 1991-es Ten című lemez ma már rocktörténeti klasszikusnak számító nagy dalaira épített koncertprogramban. Az Even Flow, a Black, a Why Go vagy az Alive talán azoknak is ismerős, akik az együttes pályáját, vagy egyáltalán a grunge-ot mint olyat nem kísérték figyelemmel. Az biztos, hogy a végül szépen megtelt sportaréna (ha minden igaz, ez körülbelül 12 ezer embert jelent) népe jól ismerte, várta, és el is várta ezeket a dalokat. Az pedig, ahogyan megkapták őket – Mike McCready pszichedéliáig kitolt gitárjátékával, Matt Cameron dobhártyába vágó pergőhangjaival, vagy Stone Gossard stabil ritmushátterével – minden volt, csak nem rutinmunka.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

Miután az Ukrajnának ajánlott és ukrán zászlókkal illusztrált Alive lehengerlő verzióban végigdübörgött, még akadt egy levezetőszám is (alighanem, hogy az ex-Red Hot Chili Peppers tag Josh Klinghoffer is a reflektorfénybe léphessen), a közönség pedig a teljesen kivilágított csarnokban búcsúzhatott el a kifejezetten emocionálisnak tűnő Veddertől és társaitól, illetve önmagától is. Kifelé menet mintha fiatal arcból is több bukkant volna elő, mint a koncert előtt. „Ha megint huszonhat évet kell várni, az unokámmal jövök el” – mondta ezúttal egy másik, stabilan negyven feletti figura a vécé előtti sorban állva. Az már lehet, hogy valóban nosztalgiabuli lesz, ez a tegnapi még egyáltalán nem az volt.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.