Még nem nosztalgiabuli - a Pearl Jam Budapesten

Zene

Huszonhat év után tért vissza Budapestre a rocktörténet egyik legnagyobb hatású és legstabilabb csapata. Mindenki tudatában volt, hogy a negyed század sok idő, mégis magától értetődő módon szétszedték az arénát.

„Negyven év alattiakat ide be sem engednek” – mondta vidáman egy stabilan negyven feletti figura a sörcsap előtti sorban állva. A Pearl Jam tegnap esti koncertjén kétségtelenül az együttes fénykorát kamasz fejjel vagy fiatal felnőttként megélő generáció képviseltette magát a legnagyobb számban. Ugyanakkor a transzgenerációs élmény esélye is felmerült menet közben, amikor az énekes Eddie Vedder megszólította a közönségben kiszúrt egyik gyereket, és még egy tósztot is elmondott a nyolc éves rajongó tiszteletére. Egy több mint három évtizede működő banda esetében elkerülhetetlen a kísértés, hogy önmaguknak, és a velük együtt idősödő hallgatóknak is amolyan nosztalgikus időutazásra bazírozó haknikká alakítsák a kezdetben a falakat ledönteni akaró színpadi jelenlétet. Magyarul az idő és a siker természetes velejárója alighanem a színpadi elmacskásodás meg a zenei rutinra építő koncertteljesítmény egy bizonyos szintig. Az idő efféle eróziójának végül legfeljebb Vedder ugrástechnikájában láthattuk némi nyomát, a zenei és hangulatbeli minőségben, és főleg a dinamikában aligha.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

Miután a Soundgarden legendás frontembere, Chris Cornell 2017-ben öngyilkosságot követett el, Amerika-szerte kisebb mozgalom indult, hogy Eddie Veddert vegyék valamiféle őrizet alá, úgy is mint a grunge aranykorának utolsó élő vezéralakját. Erre persze aligha van szükség, legalábbis Vedder koncertbeli energiáját elnézve még nem a múzeumban van a helye szerencsére. A nagyjából kétórás műsor nem spórolt sem a zenekar, sem a közönség erejével (volt is egy-két rosszullét a küzdőtéren, de ezekre szépen reagált a tömeg illetve az orvosi stáb is), benne volt nagyjából minden, ami miatt a Pearl Jam az egyik legmegbízhatóbb koncertzenekarnak számít. Lendület, melankólia, harag, együttérzés, a közönség közel engedése, egyéni truvájok, közös éneklés és még némi társadalmi célú üzenet is.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

Persze a 2020-as évek nem a 90-es évek, tulajdonképpen két ellentétesebb évtizedet nehéz is lenne találni az elmúlt másfél századból talán. És ez a dalok kontextusán is kényszerűen alakít sok mindent visszamenőleg is. Mégis működtek a több évtizedes ritmusok és szövegek is rendre, és nem csak a nosztalgia miatt. A hosszú fürtös, szakadt ruhájú, tornacipős Vedder, aki egykor előszeretettel mászta meg a fesztiválszínpadok állványzatát is, ma éretten hátrafésült séróval és Rock and Roll Hall of Fame tagságival a zsebében lép a közönsége elé. De egy dolog úgy tűnik, nem nagyon változott: szeret zenélni, és szereti előadni a számaikat. És hát végül is ennyire egyszerű ez az egész valahol.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

A Pearl Jam huszonhat éve lépett fel utoljára Budapesten (2000-ben volt egy érdeklődés hiányában elmaradt koncertjük, pedig akkor sem számítottak már kis együttesnek), egy rakás embernek alighanem a tegnapi koncert ehhez a 96-os élményhez kapcsolódott most amolyan párdarabként. És nem csak az akkori és a mostani zenekarral való szembesülésre adott így lehetőséget a helyzet, de az akkori és a mai önmagukkal való találkozásra is alighanem. Huszonhat év egy fél élet. Vagy szerencsés esetben egyharmad. Ráadásul ezt az eredetileg 2020-ra időzített koncertet is többször halasztani kellett a koronavírus-járvány miatt. Sok minden ellene szólt tehát, de végül semmi nem zavarta meg a zenekar és a közönség összhangját.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a gyakorlatilag kötelező slágerek közé be-beszúrta az együttes az újabb lemezek egy-egy dalát is. Volt, ami ebből jobban működött, mint mondjuk a Superblood Wolfmoon, és volt, ami kevésbé, mint például a Dance Of The Clairvoyants. De nem is ártott néha egy kis pihenő a bizonyos értelemben a pályaindító, 1991-es Ten című lemez ma már rocktörténeti klasszikusnak számító nagy dalaira épített koncertprogramban. Az Even Flow, a Black, a Why Go vagy az Alive talán azoknak is ismerős, akik az együttes pályáját, vagy egyáltalán a grunge-ot mint olyat nem kísérték figyelemmel. Az biztos, hogy a végül szépen megtelt sportaréna (ha minden igaz, ez körülbelül 12 ezer embert jelent) népe jól ismerte, várta, és el is várta ezeket a dalokat. Az pedig, ahogyan megkapták őket – Mike McCready pszichedéliáig kitolt gitárjátékával, Matt Cameron dobhártyába vágó pergőhangjaival, vagy Stone Gossard stabil ritmushátterével – minden volt, csak nem rutinmunka.

 
Fotó: magyarnarancs.hu 

Miután az Ukrajnának ajánlott és ukrán zászlókkal illusztrált Alive lehengerlő verzióban végigdübörgött, még akadt egy levezetőszám is (alighanem, hogy az ex-Red Hot Chili Peppers tag Josh Klinghoffer is a reflektorfénybe léphessen), a közönség pedig a teljesen kivilágított csarnokban búcsúzhatott el a kifejezetten emocionálisnak tűnő Veddertől és társaitól, illetve önmagától is. Kifelé menet mintha fiatal arcból is több bukkant volna elő, mint a koncert előtt. „Ha megint huszonhat évet kell várni, az unokámmal jövök el” – mondta ezúttal egy másik, stabilan negyven feletti figura a vécé előtti sorban állva. Az már lehet, hogy valóban nosztalgiabuli lesz, ez a tegnapi még egyáltalán nem az volt.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.