„Negyven év alattiakat ide be sem engednek” – mondta vidáman egy stabilan negyven feletti figura a sörcsap előtti sorban állva. A Pearl Jam tegnap esti koncertjén kétségtelenül az együttes fénykorát kamasz fejjel vagy fiatal felnőttként megélő generáció képviseltette magát a legnagyobb számban. Ugyanakkor a transzgenerációs élmény esélye is felmerült menet közben, amikor az énekes Eddie Vedder megszólította a közönségben kiszúrt egyik gyereket, és még egy tósztot is elmondott a nyolc éves rajongó tiszteletére. Egy több mint három évtizede működő banda esetében elkerülhetetlen a kísértés, hogy önmaguknak, és a velük együtt idősödő hallgatóknak is amolyan nosztalgikus időutazásra bazírozó haknikká alakítsák a kezdetben a falakat ledönteni akaró színpadi jelenlétet. Magyarul az idő és a siker természetes velejárója alighanem a színpadi elmacskásodás meg a zenei rutinra építő koncertteljesítmény egy bizonyos szintig. Az idő efféle eróziójának végül legfeljebb Vedder ugrástechnikájában láthattuk némi nyomát, a zenei és hangulatbeli minőségben, és főleg a dinamikában aligha.
Miután a Soundgarden legendás frontembere, Chris Cornell 2017-ben öngyilkosságot követett el, Amerika-szerte kisebb mozgalom indult, hogy Eddie Veddert vegyék valamiféle őrizet alá, úgy is mint a grunge aranykorának utolsó élő vezéralakját. Erre persze aligha van szükség, legalábbis Vedder koncertbeli energiáját elnézve még nem a múzeumban van a helye szerencsére. A nagyjából kétórás műsor nem spórolt sem a zenekar, sem a közönség erejével (volt is egy-két rosszullét a küzdőtéren, de ezekre szépen reagált a tömeg illetve az orvosi stáb is), benne volt nagyjából minden, ami miatt a Pearl Jam az egyik legmegbízhatóbb koncertzenekarnak számít. Lendület, melankólia, harag, együttérzés, a közönség közel engedése, egyéni truvájok, közös éneklés és még némi társadalmi célú üzenet is.
Persze a 2020-as évek nem a 90-es évek, tulajdonképpen két ellentétesebb évtizedet nehéz is lenne találni az elmúlt másfél századból talán. És ez a dalok kontextusán is kényszerűen alakít sok mindent visszamenőleg is. Mégis működtek a több évtizedes ritmusok és szövegek is rendre, és nem csak a nosztalgia miatt. A hosszú fürtös, szakadt ruhájú, tornacipős Vedder, aki egykor előszeretettel mászta meg a fesztiválszínpadok állványzatát is, ma éretten hátrafésült séróval és Rock and Roll Hall of Fame tagságival a zsebében lép a közönsége elé. De egy dolog úgy tűnik, nem nagyon változott: szeret zenélni, és szereti előadni a számaikat. És hát végül is ennyire egyszerű ez az egész valahol.
A Pearl Jam huszonhat éve lépett fel utoljára Budapesten (2000-ben volt egy érdeklődés hiányában elmaradt koncertjük, pedig akkor sem számítottak már kis együttesnek), egy rakás embernek alighanem a tegnapi koncert ehhez a 96-os élményhez kapcsolódott most amolyan párdarabként. És nem csak az akkori és a mostani zenekarral való szembesülésre adott így lehetőséget a helyzet, de az akkori és a mai önmagukkal való találkozásra is alighanem. Huszonhat év egy fél élet. Vagy szerencsés esetben egyharmad. Ráadásul ezt az eredetileg 2020-ra időzített koncertet is többször halasztani kellett a koronavírus-járvány miatt. Sok minden ellene szólt tehát, de végül semmi nem zavarta meg a zenekar és a közönség összhangját.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a gyakorlatilag kötelező slágerek közé be-beszúrta az együttes az újabb lemezek egy-egy dalát is. Volt, ami ebből jobban működött, mint mondjuk a Superblood Wolfmoon, és volt, ami kevésbé, mint például a Dance Of The Clairvoyants. De nem is ártott néha egy kis pihenő a bizonyos értelemben a pályaindító, 1991-es Ten című lemez ma már rocktörténeti klasszikusnak számító nagy dalaira épített koncertprogramban. Az Even Flow, a Black, a Why Go vagy az Alive talán azoknak is ismerős, akik az együttes pályáját, vagy egyáltalán a grunge-ot mint olyat nem kísérték figyelemmel. Az biztos, hogy a végül szépen megtelt sportaréna (ha minden igaz, ez körülbelül 12 ezer embert jelent) népe jól ismerte, várta, és el is várta ezeket a dalokat. Az pedig, ahogyan megkapták őket – Mike McCready pszichedéliáig kitolt gitárjátékával, Matt Cameron dobhártyába vágó pergőhangjaival, vagy Stone Gossard stabil ritmushátterével – minden volt, csak nem rutinmunka.
Miután az Ukrajnának ajánlott és ukrán zászlókkal illusztrált Alive lehengerlő verzióban végigdübörgött, még akadt egy levezetőszám is (alighanem, hogy az ex-Red Hot Chili Peppers tag Josh Klinghoffer is a reflektorfénybe léphessen), a közönség pedig a teljesen kivilágított csarnokban búcsúzhatott el a kifejezetten emocionálisnak tűnő Veddertől és társaitól, illetve önmagától is. Kifelé menet mintha fiatal arcból is több bukkant volna elő, mint a koncert előtt. „Ha megint huszonhat évet kell várni, az unokámmal jövök el” – mondta ezúttal egy másik, stabilan negyven feletti figura a vécé előtti sorban állva. Az már lehet, hogy valóban nosztalgiabuli lesz, ez a tegnapi még egyáltalán nem az volt.
