Ám a német erdő (meg a német leányszoba) romantikus operai hangját megteremtő dalmű természetesen korántsem csupán törzsfejlődési láncszemként érdemes a figyelmünkre. Olyasféle repertoárdarab Carl Maria von Weber operája, amely a klasszikusból gyakorta lép át az időszerűbe, koronként nyugtalanítóan ráfelelve közös és privát életproblémáinkra. Hogy ez így van, azt Budapesten testközelből a 2005-ös felújítás alkalmával vehettük észre, s legfrissebben ugyanerről tett tanúbizonyságot a müncheni operaház idén februári, Dmitrij Csernyakov által rendezett bemutatója is.
A bűvös vadásszal tehát okvetlenül megéri bíbelődni, amint azt nemrég a jeles francia karmesternő, az Insula orchestrát 2012-ben megalapító és azt máig irányító Laurence Equilbey is fölismerte. Így született meg 2019-ben az a produkció, amelynek elsődleges újdonsága, hogy az oly sok 19. századi muzsikusra érdemi hatást gyakorló opera zenéje végre historikus előadásban hangzott fel. Ennek érdemét nem lehet elvitatni a vállalkozástól, mindazonáltal azt máris sietve hozzá kell tenni, hogy a darab bő keresztmetszetét kínáló hanglemeznek, s pláne a hozzácsomagolt DVD-nek mégsem a lendületesen másodvonalbeli zenekar volt a legvonzóbb vagy legformátumosabb közreműködője. Az Insula hangzása ugyanis hiába korhűbb, mint akár a Berlini Filharmonikusok, akár a drezdai Staatskapelle játéka (Nikolaus Harnoncourt, illetve Carlos Kleiber referenciafelvételein), ha egyszersmind halványabb-tompább is azoknál. S mi tagadás, összességében ilyesféle tiszteletteljes, de azért mégiscsak visszafogottabb lelkesedéssel hallgathattuk az Accentus kórust is, amelynek szintúgy a hazánkban kevéssé ismert Equilbey az alapítója és művészeti vezetője.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
